Summary, memoár

Helló nép!

Mondta Fülig Jimmy, miután megválasztották királynak. Ugyan, mi mással is kezdhetném, mint Rejtő mester ezen köszöntésével? Az alant olvasható "pár" sor egy afféle memoár, megemlékezés lesz. Hiába. vannak dolgok, amiket nem mondhatok el senkinek így elmodnom MMINDENKINEK! Snow gyakran mondogatta, hogy "Nem úr, aki nem pazar". Ezt próbálom követni én is, immáron évek óta. Miért ne? Legalább az ismerőseim rájönnek, hogy valójában egy láncfűrészes gyilkos vagyok, és jól otthagynak mind. De tegyék, szívük joga. Mindenesetre kérnék minden egyes bajtársat/havert/barátnét, hogy kéretik türelemmel lenni. Ezt nem mondom el élőben, akárkinek..

A mai nap különös volt. A Hangulatomat az egekig tornászta, hogy felébredtem fél ötkor, és nem tudtam visszaaludni. Hiszen az ágyam mellett az ébresztő, és az biza hatra volt beállítva.Így sikerült öt percenként megnéznem az órát, hogy hat van-e már.
A buszt éppenhogy elértem, és menetrend szerint egy büdös néni ült le mellém. Ekkor fogalmazórott meg bennem a gondolat, hogy ennyi. Ez már elég. Ha végre-valahára lediplomázok, itthagyom ezt a k**va várost, és vissza se nézek. A gond csak az, hogy ez még messzinek tűnik..

Ki lesz a következő? 22 éves vagyok, és immáron három barátomat/haveromat kellett temetni. Ideje felhívni mindenki figyelmét, ki ismer, hogy veszélyben vagytok. Kezdődött B. Ákossal, még általános suliban. Szegény egy motorbaleset következtében hunyt el. Annak ellenére, hogy csak utolsó évben ismertük meg igazán, és soha nem tudott beilleszkedni, mindenkit megrázott az eltávozása.
Középiskolában G. Anita volt a soros. Ő még valószínűleg köztünk van, de korunk rákjával a szervezetében. Az orvosok kb. négy hónapig tartották kórházban, miután sikerült AIDS tesztet csináltatni vele. Addig már elmondták mindennek... Aztán egy szép napon megszökött. Addig egy kellően rasszista embernek tartottuk, és ez a pokoli négy hónap valószínű szétcseszte. Így egy roma sráccal lelépett. Elöljáróban: semmi bajom egyik etnikummal sem, dacára a múltnak. De Anita eltűnt. Senki nem tudja, hogy hol van, mit csinál, merre jár. Én jó életet kívánok neki, és üzenem: megbocsájtottam. Nehéz volt, mert elvitte magával az első kiadásos Gyűrűk Ura-A gyűrű szövetsége könyvemet.. beszerezhetetlen. de mind1.
Renald. A legfrissebb emlék. Külön fáj, hogy azon az estén, mikor megkaptuk a hírt, hogy az intenzívre vitték, a társaságunkban volt az élettársa. A Metróban elkísértem egy darabig, és akkor már tudta. Nem mondta neki senki, egyszerűen megérezte. Renald allergiás volt egy gyógyszerre, és ennek folyományaként szétrobbantak a vörös-vérsejtjei. Egyszer már kapott egy ilyen sokkot, de szerencsére megúszta. Aztán ugyanaz az orvos, ugyanazt a szert adta be neki. Gratula.

Örlődünk, a memoár íródik tovább. Ez talán a hatodik éve, hogy live Vampirét játszom. Az elején élveztem, de most már egyre kevésbé. Talán most, hogy Korin a szervezőnk ismét, talán lesz valami. Talán nem is a játékkal van baj, hanem velem. Sokkal jobban élvezem a barátaimmal való ökörködést, mint a játékot magát. Egyre kiábrándítóbb a többiek botrányos "szerep"-játéka. Talán Geretnek van igaza, amikor szinte végleg abbahagyta. Azt mondta, hogy elege van a torreádorokból, akik a "és ön milyen művészeteket művel...Áááá nem is tudom.."-mal élnek. De ez a kis idézet majd´ minden országos bálon elhangzik... szuper. A Changeling jó. Azt csinálni fogom addig, míg engedik.

Egy néni ma egy gennyes zsepivel nyomult előre, lögdösve az előtte állót, hogy ugyan má´ engedjék őt is leszállni. Az nem zavarta, hogy az előtte álló is le akar szállni, és az ő előtte álló is. Kezdem meggyűlölni a saját fajtámat. Ennyire nehéz? Mindenki lehajtott fejjel bandukol, nem , inkább vánszorog az utcákon, összerezzen minden tekintettől, és fél. Az egész város fél. Én is félek. De persze kibújik a szög a zsákból, a mozgólépcsőn mindenki májer! Bele a pofámba, azt! Azok a tekintetek! Nehéz eldönteni, hogy szánnak-e, vagy inkább lenéznek. Talán ez utóbbi. Summa summarum: én szeretem ezt a várost, de csak én lakok benne.

Egyszer egy "Angol társalgás" órán egy hölgy megkérdezte, hogy mire gondolok. Na ja, merengésre, önmarcangra hajlamos ember lévén talán jogos a kérdés. Erre azt válaszoltam: magamra. Na, meg is kaptam: Egoista. Pedig nem. Ott nem volt alkalmam elmagyarázni, megteszem hát itt!
A filozófiám szerint mindenki másképp látja a világot. Más színeket lát, más tárgyakat. Pl.: Én azt mondom fehér, te azt, hogy szürke. A szüleinktől, társadalmunktól kapott receptek alapján leszünk egyének. tehát, ha minden ember mást lát, érez, máshogy él, akor minden ember egy másik világ. Nesze neked párhuzamos világok-elmélet! Íme a rejtély! Tehát ha magamra gondolok, a világomra gondolok. ilyen egyszerű. Na persze ezt egy szemináriumon, egy ismeretlennek hogyan mondom el? Sehogy.

Egy kicsit kényelmetlen blogot írni egy könytárban, ráadásul fősikolain, de oda se neki. Nem mindegy, hogy pofátlanul a gépemet stírölve olvassák, vagy majd később a neten? Vagy így elvész az álnév adta anonimitás? Nem tudom....

Memoár...Hiába. A rafting túrák kezdenek elmaradozni. Talán apám megunta őket. Kénytelen leszek saját zsebből menni. csak egy kcisit sok lesz. Mindenesetre beletartozik az életembe, ezzel lesz igazán teljes. Egy hétvége 20e ft.+szállás. Dolgozni kéne? Lehet. Most, hogy épül a lakásom, ha nem üt be semmi gixer, saját életem lehet. Talán. Őszíntén szólva várom már... Éltem Békáson, Angyalföldön, most jön a Béke tér. reméljük. Annyi buktató van még, pl.: Bank, jogászok etc. vagy egy fekete macska. De oylan még soha nem volt, hogy ne lett volna, nem?:)

Van úgy, hogy nem akarom, hogy segítsenek. De valaki mindig előáll egy fergeteges ötlettel. Általában ez a nagyanyám, aki tündéri, csak kissé hiperaktív. Minden hétre van egy ötlete. kezd elegem lenni. A lakás-eladást megelőzően is. Minden héten bejelentette, hogy ő ezt már nem bírja tovább, ő ezt már eladja, vége, az enyém, tegyek vele azt, amit akarok. Mire dűlőre jutott, untam már az egészet. Most, miután siekrült eladni, még mindig tépi a fülemet.. Mikor lesz már vége? Tudom, hogy szeret, de ez már egy kcisit beteges. Sebaj. Talán kibírom valahogy...

Elég volt. Egyszer azt mondtam egy vendégemnek, hogy a szobámban mindennek van egy története. Így, mikor, talán, folytatom immáron a jelen kommentálását, talán visszakanyarodok, és megszabadulok a szekrénybe ragadt csontvázaktól. Van belőlük elég.