szép szerelem

Két kapocskiszedő simul egymáshoz az asztalomon. Nem bántom őket, pihennek. Egymáson eldőlve, kedvesen, behunyt szemmel. Egy irattömbön ejtőznek, és habár szükségem lenne a papírokra,nem nyúlok feléjük. Az olyan csúnya dolog. Had élvezzék a pillanatot, önfeledten, maguk mögött hagyva pár pillanatra a többit. A holnapot. A tegnapot. Nem kell az. Ez az egy apró pillanat, mely valójában végtelen.
Ki vagyok én, hogy arréb tegyem őket, holmi irattömbért? Majd megteszi valaki más. De én nem. Kevés vagyok hozzá. megpróbálhatom, de tudom, hogy olyannyira nehezek lennének, hogy gyönge karom nem is tudná megmozdítani őket.