Csapongás

Érdekes módja az önpusztításnak. Bánatomban összeprédikáltam több kollegát, hogy legyenek szívesek velem beülni, s búfelejtőt inni a Morrison´s-ba. Mert egyrészt KELL a társaság, másrészt meg csak. Mert kell.

Mai napom is, a reggelt leszámítva - sivár és unalmas volt. Természetesen nem így látnám, ha nem lennék iszonyatosan fáradt, és becsípve. Asszem becsípve, de nem tudom, hogy a következő lépcsőt nem döngetem ezerrel. Mindenesetre ISMÉT bizonyítottam magam előtt, újfent nem éltem egy kínálkozó lehetőséggel. Mondjuk, ez soha nem derül ki. Mármint, hogy jól járnék-e, ha kapok az alkalmon, és ágyba döntöm a delikvens kollegát/ismerőst/régi barátot, mint arra a múltban volt példa. Mármint arra, hogy nem tettem meg. Talán a testi energiák kiröppentek volna és nyerek egy-két nyugodtabb hetet.

De ismervén magamat, inkább öntépés/marcangolás lett volna napirenden. Így nem is bánom. Most, h. nem töltöttem egy éjt egy ismeretlennel ismeretlen helyen. Kit tudja, talán évek múltán máshogy fogom gondolni. Ha csak és csupán az elkeseredettség beszélne belőlem, azt mondanám, miért nem? Akiket eddig szerettem, azokat úgysem tudtam megtartani, miért ne? Hát mert azért. Mert valahogy az nem én lennék. Más világ, más lélek, U Know? Az elveim tartanak még életbe - és visznek a sírba. S ezen elveim egész egyszerűen kizárják a gondolatot is.

Amúgy utálom a hátulról jövő, alattomos döféseket. Volt, hogy valaki sms-t küldött, hogy nem volt megelégedve a rendi beosztásával. Volt, aki nem átallott megkeresni ezzel kapcsolatban. Érdekes, hogy van, aki inkább hergel és észt oszt, ahelyett, hogy emailt, vagy akár egy sms-t írna. Azt hiszem, itt nem ez az egyetlen gond, és az illetőknek illene mélyen magukba néznie. Tényleg azzá váltak, amit nem igazán bírtak elfogadni? Tényleg ezt tanulták? Egyenes, ŐSZINTE kérdések és megkeresések nélküli, felesleges hiszti? Kár érte. Kár értük.