muzsikológi, expozé
Egy kis musiGoth-ológia
No. 1. Girls Under Glass: Equlibrium
Határozottan kellemes zene, néhány helyen ismerős szólamokkal. Nem tudja, hogy kemény legyen, vagy lágy. Az előbbi abszolúlt nem megy neki, hála a szintetizátor néha érdekes teljesítményének. Az album tagadhatatlanul legpocsékabb száma épp ezért a Future assault. Hiába, srácok, ne erőltessétek azt, ami nem megy. A líraibb szerzemények annál inkább. Az egész albumot egy furcsa kettősség hatja át, néha fanyalog a hallgató, néha meg elalél. Remélem idővel kiforrottabbak lesznek, és akkor egy kivételesen élvezhető muzsikával állnak majd elő.
Megjegyzés: tudom, tudom hogy kell, de néha kifejezetten idegesítő a szintis-orgona...
No.2. Girls Under Glass: Minddiver
Két évvel az Equlibrium után jelent meg ez az album. Reméltem, hogy immáron egy kiforrott, kellemes élménnyel lehetek álltala gazdagabb. Sajnos csalódnom kellett. Az egész úgy hangzik, mintha a dobos/gitáros elment volna szabadságra, és az egész albumot a szintis hangszerelte volna. Ez alól kivétel két-három szám, amik kifejezetten jók. Sajnos a bandát utolérte valami techno-láz/vírus. Ha a szerzemények felét hagyományosan hangszerelték volna, egy nagyon szép, helyenként pörgős albumot kaptunánk. E helyett a Scooterbe oltott Pet Shop boys üvölt a hangszórókból. Talán a címadó dal, ami menti az albumot. Nagy csalódás, kár érte, az Equlibrium ezerszer jobb ( szegény Frozen..talán ettől a számtól vártam a legtöbbet). Nem értem, hogy ha az akkusztikus gitáros helyenként gyönyörűen, tisztán és jól játszik, miért szorul a háttérbe?
No.3. Killing Miranda: Transgression by numbers
Brilliáns. Még soha nem fordult elő velem, hogy zenén hangosan röhögjek, leszámítva Galla Miklós munkásságát.. Már a bevezető szám megtette a hatását. Frenetkus. Ami még meglepőbb, hogy jó! Egész egyszerűen eteti, ill. bocsánat, hallgattatja magát. Majd´ az összes szerzemény tökéletes a maga nemében. A Killing Miranda erejét nem csak a kellemesen cinikus humora, hanem az összetett és gazdag zenei világa adja. Nem fullad unalomba, tud újítani.
Az egyetlen negatívuma az albumnak, hogy a röhögéstől nem hallom a szöveget. De néhány számnál erre is gondoltak, a záróakkordok alatt megismétlik a lényeges részeket!
No.4. All about Eve: Touched by Jesus
Meglepetés és kakukktojás. Semmi goth, semmi fekete. Kellemes Corrs-utánérzés, egy kis Annie Lennoxszal meglegyintve. Rosszkedvűeknek, vagy mindenkinek, akik valami habkönnyű ám igényes dologra vágynak. Elektromos gitár, bassz gitár, dob, néha zongora, és egy képzett hangú énekesnő.
Már csak a The Dreamer c. számukért is elnyerték a tetszésemet. Ezt lényegesebben jobb volt hallgatni, mint a Nightwish "Slaying the Dreamer"-e. Kedvelem ugyan, de ki szereti, még ha zeneileg is, de "kinyírják"?:)
No.5. Love Spirals Downwards: Ardor
Kakukktojás, második felvonás. Igényes zene, egyedi hangvilággal, ami nagyban köszönhető a csodálatos énekhangnak. Lassú, lírai balladák. Néha a szöveg abszolúlt mellékes, másszor fájdalmasan nívós. Vagy szerelmes lesz az ember egy pár pillanatra, vagy szomorú. Érzelmekre hat, és ezért roppant veszélyes. Még a legelvakultabb diszkó-cickányok és a legelőrültebb metál hadbengelők is titkon ezt hallgatják a sufniban. Csak nehogy valaki meglássa őket.
Néhány szám olyan, mintha Enya találkozna a Corrszal, de szerencsére ezek a ritkábbak. Fájdalmasan jó (A maiak miért nem csinálnak még csak hasonlót sem??!).
No.6. Predella Avant: Carbon Figures Digipack CD
Kemény dió. Mintha filmzene lenne de mindenképpen valamiféle háttérinformációm kéne hogy legyen róla. Máskülönben nem tudom hova rakni. Zeneileg nem egy nagy durranás -agyon hangeffektelt instrumentális horror. Tipikusan olyan zene, amit gyenge idegzetűeknek nem ajánlott. Nem ijesztegetős, hanem inkább sejtelmesen "gonosz". Hosszabb távú hallgatása hatására biztosan becsavarodna minden normálisabb ember, és kanibálokat, sötét papokat, valamint a nagy Cthullhut keresné minden sarokban. Mindenesetre nem rossz zene, csak az a baj, hogy egyszeri alkalom. Nem tudnám elképzelni, hogy egy másik hasonszőrű album, ugyanettől az előadótól valami lényeges újítással rendelkezhetne.
Talán egy másik téma?
No.7. Sirenia: At Sixes and Sevens
Goth-subculture? Valami ilyesmit vártam, csak rosszabbat. Igényes zene, látszik, hogy készítői nem sajnálták rá az időt/pénzt. A szokásos véreszájjú hörgősdi mellett gazdag hangszerelés, és helyenként kórus ill. női ének is megjelenik. Nem esik a ló túloldalára, mindig az elektromos gitár a meghatározó elem, de kellemesen variálják a különféle hangszerekkel, mint pl.: hegedű. A férfi "énekesek" , meglepetésre, nem csak hörögni képesek. Rosszat mondani róla nem igazán lehet, tisztességes munka. Akinek tetszik, az feltétlen próbálja ki, nem fog csalódni benne. A Shadow of Your Self különösen tetszett, akárcsak a Sumerian Haze. Ez utóbbiból látszik, mennyire is "tudnak" a srácok és mennyire képzettek.
No.8. Therion: Lemuria
A goth-subculture újabb remeke. Jobb, mint a Sirenia, de valahogy túl egysíkú. Minden szám epikus, felemelő és fennkölt. Mindegyik egy eposz, rege. Nem hiába nyúltak az egyiptomi, germán, ill inka (maya?) történelemhez. Ha egy-egy eposz közé beékeltek volna egy "földön járó" számot, akkor nem lenne kifogásom. Így sincs nagyon.
Az album és a zenekar erejét tagadhatatlanul a rendkívül eltalált kórus betétek, valamint a képzett operaénekesek adják. Nem aprózták el. Ráadásul nincs benne felesleges, erőltetett hörgés. Ahol meg van, oda kell a véres száj:).
No.9. Therion: Sirius B
A Therion jobb, mint a Lemuria, ez tagadhatatlan. Ez az album is egy epikus mese. Semmi hörgés, de sok gitár. Talán keményebb, mint a Lemuria, hála a nagyon agresszív gitárnak. De Láss csodát! Lassabb számok (Sirius B, The Wondrous World of Punde, de ez sajna a végén bedurvul ), igaz, a szokásos kórus-legenda-fennköltség trióból nem tud kiszakadni. Nem baj , mert tagadhatatlanul a Therion védjegyei ezek. Talán ez teszi egyedivé a zenéjüket, ami igényes és gazdag.
No.10. Lacuna Coil: Unleashed
Semmivel sem rosszabb, mint a Therion. Nem annyira fennkölt, "csak" fájdalmasan jó. Tulajdonképpen megérkeztünk abba a kategóriába, hogy kinek mi tetszik. Aki eposzokra, hőskölteményekre vágyik, annak Therion. Mindenki másnak Lacuna Coil. Tulajdonképpen eme sorok írójának is inkább a női énekes, és a kevésbé "pátoszos" zene tetszik. A Lacuna Coil pedig ilyen. Eddig ő a nyerő (de holtversenyben a Killing Mirandával:)). Egy kicsit(!) hasonlít a Guano Apesre(de ezért sokan fogják a fejemet követelni..).
No.11. Theatre of Tragedy: Aegis
Nem hazudtolja meg a nevét. Mesék zenében elmesélve. Nem is akárhogyan! Akiket zavar a Therion keménysége, azok mindent megtalálhatnak a Theatre of Tragedy albumában. Sokkal jobban figyel "befelé" a zene. El tudom képzelni, hogy este hallgatni tudnám, a sápadt hold fényében. Talán egy kicsit túl romantikus, így egysíkú. Hiányzik a menüről a változatosság, jelen esetben egy pörgősebb szám. persze a hangszerelés itt se rossz, csak nem agresszív. Ami persze nem baj, ez adja az egyedi hangzásvilágot.
Az igényes dalszövegek sokat lendítenek az élvezhetőségén, de érteni szintén csak a mitológiában jártasak fogják igazán. Ismét egy jó pont a Tragádia Színházának. Elő a Görög Regékkel!( A Siren messze az album legjobb száma- szerintem:))
No.12. Theatre of Tragedy: Musique
A zenekar igazolta magát. Két album után kezdem kapizsgálni, hogy koncepció szerint csinálnak zenét. Az Aegis esetében lírai, legendákra építő mesét akartak összehozni (sikerült). A Musique-ban pedig inkább a jövőt, ill. annak árnyoldalait veszik gorrcső alá. Ez, mármint a koncepció, egy nagy piros pont nekik.
Az előző albumról hiányoltam a keménységet. Most megkaptam! Jóval agresszívabb, és pörgősebb, pont a téma miatt. Ennek ellenére fel lehet lelni a lágyabb elemeket, köszönhetően az énekesnő semmit sem romló hangjának. Engem egy kicsit zavartak a torzított "robot" hangok, és a férfi énekes "Korn-utánérzése". Ez a gond. Ha a hallgatónak tetszik a Theatre of Tragedy koncepció választása, akkor tetszeni fog az album is.
Tisztességes munka, nem sajnálták erre sem az időt. A dalszövegek kellően igényesek, néha kifejezetten figyelni kell rájuk. Semmi bajom nincs az albummal, csak a téma nem tetszett. Majd legközelebb.
No.13. Tiamat: Sumerian Cry
A Tiamatról két szám után már lehet véleméynt formázni. Egy kedves kis vérgőzös hörgősdi, némi történelmi, és NAGGGGGYON gonosz szósszal nyakonöntve. Tisztességes iparosmunka, fűrészelősdi, zúzósdi. "Klasszikus"(dob, 2 elektromos gitár, bassz gitár, hörgő) hangszereléssel, semmi extra. Néha kell ez is, csak figyeljünk, hogy kibe kötünk bele az utcán. Az intró becsapós...
No.14. Tiamat: Clouds
Hmm...maradt az alapkoncepció, azaz egy zúzós kis albumot összehozni. Ellenben itt valami szintetitázátor is beszáll, ami nem biztos, hogy kellett. Nyilván ez lehet a Tiamat "lassú" albuma. A kedves úriember, aki oly meggyőzően hörgött az előző albumon itt egészen megszelidül. Néha már-már suttog. Sajnos énekelni nem tud, ez nem is lenne baj, ha maradnának az eredeti kaptafánál. Ha a suttogása helyett beszereztek volna egy képzett női énekest, akkor valami egészen más is kisülhetett volna belőle. De valószínűleg az már nem Tiamat lett volna.
Megjelenik az akkusztikus gitár is, és egy kicsit dallamosabb a zene. Ez talán egy kicsit zavaró, mert tombolni ugyan lehet rá, de annyira nem. Furcsa, szokni kell.
No.15. Tiamat: Wildhoney+ Wild Live!
Messze a legjobb Tiamat album az eddigi háromból. Kezdi megtalálni magát a zenekar? Kevesebb tombolás, több, gazdagabb hangszerelés. A fentebb említett szintis begorombul, és egész sok helyet hagynak neki. Valamint a dallam-és színvilága is bővült. Még mindig kifogásolom az "énekes" tudását. Lehet, hogy valakinek tetszik, de ha TÉNYLEG énekelne, és nem csak próbálná, akkor ezerszer erősebb anyag lehetne. De így is megvan a varázsa.
Érdekes módon több az igényesebb gitárszóló, kevés a "fűrészelés". Ráadásul több instrumentális számuk is van, ahhol akkusztikus gitár is van. nem is akármilyen..
A végére maradt a meglepetés. Az utolsó három számra nem lehet ráismerni! Egy új énekes, lágy hangszerek, számok. Mi ez, egy másik zenekar, ugyanazon az albumon? Érthetetlen...de határozottan jó. Csak egy kcisit furcsa, hogy egy albumon két zenekar is játszik.
A Pocket Size Sun kultuszgyanús szerzemény. Mind a koncert, mind a best off album zárószáma. S mint tudjuk, az utolsó szám az egyik legfontosabb. Nem rossz, de egy kis Pink Floyd utánérzést vélek felfedezni benne. Határozottan fejlődő zene, de azért három (négy) album után már illene megtalálni a maga stílusát. De legalább változatos.
No. 16. Tiamat: Skeleton
Csak kapkodok a fejemhez. Egyik pillanatban valami bitang jót hallok, aztán valami egészen furcsát.. Kétségtelenül a zenekar utolérte és megtalálta önmagát. Tagadhatatlanul az eddigi legjobb album tőlük, kiforrott, érett zenét játszanak. Hol van már a Sumerian Cry hörgése, vagy a Wildhoney bizonytalansága? Gazdag hangzásvilág, akkusztikus gitár, agresszív elektromos gitár, megszelidült szintis (néha azért csinál furcsa dolgokat). A hörgős bácsi is tud énekelni, suttogni, ordítani. Ahol kell. Talán olyan ez, mint amikor egy garázsból kiindult banda hosszú évek múltán a saját stúdiójában, évek tapasztalatával felveheti az első profi albumot.
A számok beszédesek, az egész album igényes. Csak a hörgős vonulat rajongóit sajnálom, mert ők bizony elfordultak a Tiamattól. Ez már valami egészen más, de JÓ! Lírai számok, balladák, erős agresszív rock, minden ami belefér. Változatos, hallgattatja magát. Csak így tovább!
No.17. Tiamat: Judas Christ
Ez nem a Tiamat. Nem lehet az. Abszolúlt csúcszne. Messze minden eddigi munkássága felett áll. Csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni, a Lacuna Coil, Theatre of Tragedy a nyomába se ér. Igaz, más a stílus, de ezen a szinten már csak a szubjektum számít.
Egy kicsit viszont mintha már átestek volna a ló túloldalára. Vote for Love, Heaven Of High, Love is a God as Soma... mintha a Tiamat vett volna egy hippi-képzőt, s ez az album lenne a vizsgamunka. De sikerült ötvözniük a kedvenc mitológiai hátteret a keményebb zenével,és a kicsit hippis-Pink Floydos utánérzéssel. Egész egyszerűen kifogástalan.
A hörgős immár énekes. Talán már egy másik frontemberük van? Biztosan, elképzelhetetlenül más, mint a Sumerian Cry-é (oké, lassú a felfogásom, nyílván a Wild...sorozatban megismert vendégmunkás lett permanens tag).
No. 1. Girls Under Glass: Equlibrium
Határozottan kellemes zene, néhány helyen ismerős szólamokkal. Nem tudja, hogy kemény legyen, vagy lágy. Az előbbi abszolúlt nem megy neki, hála a szintetizátor néha érdekes teljesítményének. Az album tagadhatatlanul legpocsékabb száma épp ezért a Future assault. Hiába, srácok, ne erőltessétek azt, ami nem megy. A líraibb szerzemények annál inkább. Az egész albumot egy furcsa kettősség hatja át, néha fanyalog a hallgató, néha meg elalél. Remélem idővel kiforrottabbak lesznek, és akkor egy kivételesen élvezhető muzsikával állnak majd elő.
Megjegyzés: tudom, tudom hogy kell, de néha kifejezetten idegesítő a szintis-orgona...
No.2. Girls Under Glass: Minddiver
Két évvel az Equlibrium után jelent meg ez az album. Reméltem, hogy immáron egy kiforrott, kellemes élménnyel lehetek álltala gazdagabb. Sajnos csalódnom kellett. Az egész úgy hangzik, mintha a dobos/gitáros elment volna szabadságra, és az egész albumot a szintis hangszerelte volna. Ez alól kivétel két-három szám, amik kifejezetten jók. Sajnos a bandát utolérte valami techno-láz/vírus. Ha a szerzemények felét hagyományosan hangszerelték volna, egy nagyon szép, helyenként pörgős albumot kaptunánk. E helyett a Scooterbe oltott Pet Shop boys üvölt a hangszórókból. Talán a címadó dal, ami menti az albumot. Nagy csalódás, kár érte, az Equlibrium ezerszer jobb ( szegény Frozen..talán ettől a számtól vártam a legtöbbet). Nem értem, hogy ha az akkusztikus gitáros helyenként gyönyörűen, tisztán és jól játszik, miért szorul a háttérbe?
No.3. Killing Miranda: Transgression by numbers
Brilliáns. Még soha nem fordult elő velem, hogy zenén hangosan röhögjek, leszámítva Galla Miklós munkásságát.. Már a bevezető szám megtette a hatását. Frenetkus. Ami még meglepőbb, hogy jó! Egész egyszerűen eteti, ill. bocsánat, hallgattatja magát. Majd´ az összes szerzemény tökéletes a maga nemében. A Killing Miranda erejét nem csak a kellemesen cinikus humora, hanem az összetett és gazdag zenei világa adja. Nem fullad unalomba, tud újítani.
Az egyetlen negatívuma az albumnak, hogy a röhögéstől nem hallom a szöveget. De néhány számnál erre is gondoltak, a záróakkordok alatt megismétlik a lényeges részeket!
No.4. All about Eve: Touched by Jesus
Meglepetés és kakukktojás. Semmi goth, semmi fekete. Kellemes Corrs-utánérzés, egy kis Annie Lennoxszal meglegyintve. Rosszkedvűeknek, vagy mindenkinek, akik valami habkönnyű ám igényes dologra vágynak. Elektromos gitár, bassz gitár, dob, néha zongora, és egy képzett hangú énekesnő.
Már csak a The Dreamer c. számukért is elnyerték a tetszésemet. Ezt lényegesebben jobb volt hallgatni, mint a Nightwish "Slaying the Dreamer"-e. Kedvelem ugyan, de ki szereti, még ha zeneileg is, de "kinyírják"?:)
No.5. Love Spirals Downwards: Ardor
Kakukktojás, második felvonás. Igényes zene, egyedi hangvilággal, ami nagyban köszönhető a csodálatos énekhangnak. Lassú, lírai balladák. Néha a szöveg abszolúlt mellékes, másszor fájdalmasan nívós. Vagy szerelmes lesz az ember egy pár pillanatra, vagy szomorú. Érzelmekre hat, és ezért roppant veszélyes. Még a legelvakultabb diszkó-cickányok és a legelőrültebb metál hadbengelők is titkon ezt hallgatják a sufniban. Csak nehogy valaki meglássa őket.
Néhány szám olyan, mintha Enya találkozna a Corrszal, de szerencsére ezek a ritkábbak. Fájdalmasan jó (A maiak miért nem csinálnak még csak hasonlót sem??!).
No.6. Predella Avant: Carbon Figures Digipack CD
Kemény dió. Mintha filmzene lenne de mindenképpen valamiféle háttérinformációm kéne hogy legyen róla. Máskülönben nem tudom hova rakni. Zeneileg nem egy nagy durranás -agyon hangeffektelt instrumentális horror. Tipikusan olyan zene, amit gyenge idegzetűeknek nem ajánlott. Nem ijesztegetős, hanem inkább sejtelmesen "gonosz". Hosszabb távú hallgatása hatására biztosan becsavarodna minden normálisabb ember, és kanibálokat, sötét papokat, valamint a nagy Cthullhut keresné minden sarokban. Mindenesetre nem rossz zene, csak az a baj, hogy egyszeri alkalom. Nem tudnám elképzelni, hogy egy másik hasonszőrű album, ugyanettől az előadótól valami lényeges újítással rendelkezhetne.
Talán egy másik téma?
No.7. Sirenia: At Sixes and Sevens
Goth-subculture? Valami ilyesmit vártam, csak rosszabbat. Igényes zene, látszik, hogy készítői nem sajnálták rá az időt/pénzt. A szokásos véreszájjú hörgősdi mellett gazdag hangszerelés, és helyenként kórus ill. női ének is megjelenik. Nem esik a ló túloldalára, mindig az elektromos gitár a meghatározó elem, de kellemesen variálják a különféle hangszerekkel, mint pl.: hegedű. A férfi "énekesek" , meglepetésre, nem csak hörögni képesek. Rosszat mondani róla nem igazán lehet, tisztességes munka. Akinek tetszik, az feltétlen próbálja ki, nem fog csalódni benne. A Shadow of Your Self különösen tetszett, akárcsak a Sumerian Haze. Ez utóbbiból látszik, mennyire is "tudnak" a srácok és mennyire képzettek.
No.8. Therion: Lemuria
A goth-subculture újabb remeke. Jobb, mint a Sirenia, de valahogy túl egysíkú. Minden szám epikus, felemelő és fennkölt. Mindegyik egy eposz, rege. Nem hiába nyúltak az egyiptomi, germán, ill inka (maya?) történelemhez. Ha egy-egy eposz közé beékeltek volna egy "földön járó" számot, akkor nem lenne kifogásom. Így sincs nagyon.
Az album és a zenekar erejét tagadhatatlanul a rendkívül eltalált kórus betétek, valamint a képzett operaénekesek adják. Nem aprózták el. Ráadásul nincs benne felesleges, erőltetett hörgés. Ahol meg van, oda kell a véres száj:).
No.9. Therion: Sirius B
A Therion jobb, mint a Lemuria, ez tagadhatatlan. Ez az album is egy epikus mese. Semmi hörgés, de sok gitár. Talán keményebb, mint a Lemuria, hála a nagyon agresszív gitárnak. De Láss csodát! Lassabb számok (Sirius B, The Wondrous World of Punde, de ez sajna a végén bedurvul ), igaz, a szokásos kórus-legenda-fennköltség trióból nem tud kiszakadni. Nem baj , mert tagadhatatlanul a Therion védjegyei ezek. Talán ez teszi egyedivé a zenéjüket, ami igényes és gazdag.
No.10. Lacuna Coil: Unleashed
Semmivel sem rosszabb, mint a Therion. Nem annyira fennkölt, "csak" fájdalmasan jó. Tulajdonképpen megérkeztünk abba a kategóriába, hogy kinek mi tetszik. Aki eposzokra, hőskölteményekre vágyik, annak Therion. Mindenki másnak Lacuna Coil. Tulajdonképpen eme sorok írójának is inkább a női énekes, és a kevésbé "pátoszos" zene tetszik. A Lacuna Coil pedig ilyen. Eddig ő a nyerő (de holtversenyben a Killing Mirandával:)). Egy kicsit(!) hasonlít a Guano Apesre(de ezért sokan fogják a fejemet követelni..).
No.11. Theatre of Tragedy: Aegis
Nem hazudtolja meg a nevét. Mesék zenében elmesélve. Nem is akárhogyan! Akiket zavar a Therion keménysége, azok mindent megtalálhatnak a Theatre of Tragedy albumában. Sokkal jobban figyel "befelé" a zene. El tudom képzelni, hogy este hallgatni tudnám, a sápadt hold fényében. Talán egy kicsit túl romantikus, így egysíkú. Hiányzik a menüről a változatosság, jelen esetben egy pörgősebb szám. persze a hangszerelés itt se rossz, csak nem agresszív. Ami persze nem baj, ez adja az egyedi hangzásvilágot.
Az igényes dalszövegek sokat lendítenek az élvezhetőségén, de érteni szintén csak a mitológiában jártasak fogják igazán. Ismét egy jó pont a Tragádia Színházának. Elő a Görög Regékkel!( A Siren messze az album legjobb száma- szerintem:))
No.12. Theatre of Tragedy: Musique
A zenekar igazolta magát. Két album után kezdem kapizsgálni, hogy koncepció szerint csinálnak zenét. Az Aegis esetében lírai, legendákra építő mesét akartak összehozni (sikerült). A Musique-ban pedig inkább a jövőt, ill. annak árnyoldalait veszik gorrcső alá. Ez, mármint a koncepció, egy nagy piros pont nekik.
Az előző albumról hiányoltam a keménységet. Most megkaptam! Jóval agresszívabb, és pörgősebb, pont a téma miatt. Ennek ellenére fel lehet lelni a lágyabb elemeket, köszönhetően az énekesnő semmit sem romló hangjának. Engem egy kicsit zavartak a torzított "robot" hangok, és a férfi énekes "Korn-utánérzése". Ez a gond. Ha a hallgatónak tetszik a Theatre of Tragedy koncepció választása, akkor tetszeni fog az album is.
Tisztességes munka, nem sajnálták erre sem az időt. A dalszövegek kellően igényesek, néha kifejezetten figyelni kell rájuk. Semmi bajom nincs az albummal, csak a téma nem tetszett. Majd legközelebb.
No.13. Tiamat: Sumerian Cry
A Tiamatról két szám után már lehet véleméynt formázni. Egy kedves kis vérgőzös hörgősdi, némi történelmi, és NAGGGGGYON gonosz szósszal nyakonöntve. Tisztességes iparosmunka, fűrészelősdi, zúzósdi. "Klasszikus"(dob, 2 elektromos gitár, bassz gitár, hörgő) hangszereléssel, semmi extra. Néha kell ez is, csak figyeljünk, hogy kibe kötünk bele az utcán. Az intró becsapós...
No.14. Tiamat: Clouds
Hmm...maradt az alapkoncepció, azaz egy zúzós kis albumot összehozni. Ellenben itt valami szintetitázátor is beszáll, ami nem biztos, hogy kellett. Nyilván ez lehet a Tiamat "lassú" albuma. A kedves úriember, aki oly meggyőzően hörgött az előző albumon itt egészen megszelidül. Néha már-már suttog. Sajnos énekelni nem tud, ez nem is lenne baj, ha maradnának az eredeti kaptafánál. Ha a suttogása helyett beszereztek volna egy képzett női énekest, akkor valami egészen más is kisülhetett volna belőle. De valószínűleg az már nem Tiamat lett volna.
Megjelenik az akkusztikus gitár is, és egy kicsit dallamosabb a zene. Ez talán egy kicsit zavaró, mert tombolni ugyan lehet rá, de annyira nem. Furcsa, szokni kell.
No.15. Tiamat: Wildhoney+ Wild Live!
Messze a legjobb Tiamat album az eddigi háromból. Kezdi megtalálni magát a zenekar? Kevesebb tombolás, több, gazdagabb hangszerelés. A fentebb említett szintis begorombul, és egész sok helyet hagynak neki. Valamint a dallam-és színvilága is bővült. Még mindig kifogásolom az "énekes" tudását. Lehet, hogy valakinek tetszik, de ha TÉNYLEG énekelne, és nem csak próbálná, akkor ezerszer erősebb anyag lehetne. De így is megvan a varázsa.
Érdekes módon több az igényesebb gitárszóló, kevés a "fűrészelés". Ráadásul több instrumentális számuk is van, ahhol akkusztikus gitár is van. nem is akármilyen..
A végére maradt a meglepetés. Az utolsó három számra nem lehet ráismerni! Egy új énekes, lágy hangszerek, számok. Mi ez, egy másik zenekar, ugyanazon az albumon? Érthetetlen...de határozottan jó. Csak egy kcisit furcsa, hogy egy albumon két zenekar is játszik.
A Pocket Size Sun kultuszgyanús szerzemény. Mind a koncert, mind a best off album zárószáma. S mint tudjuk, az utolsó szám az egyik legfontosabb. Nem rossz, de egy kis Pink Floyd utánérzést vélek felfedezni benne. Határozottan fejlődő zene, de azért három (négy) album után már illene megtalálni a maga stílusát. De legalább változatos.
No. 16. Tiamat: Skeleton
Csak kapkodok a fejemhez. Egyik pillanatban valami bitang jót hallok, aztán valami egészen furcsát.. Kétségtelenül a zenekar utolérte és megtalálta önmagát. Tagadhatatlanul az eddigi legjobb album tőlük, kiforrott, érett zenét játszanak. Hol van már a Sumerian Cry hörgése, vagy a Wildhoney bizonytalansága? Gazdag hangzásvilág, akkusztikus gitár, agresszív elektromos gitár, megszelidült szintis (néha azért csinál furcsa dolgokat). A hörgős bácsi is tud énekelni, suttogni, ordítani. Ahol kell. Talán olyan ez, mint amikor egy garázsból kiindult banda hosszú évek múltán a saját stúdiójában, évek tapasztalatával felveheti az első profi albumot.
A számok beszédesek, az egész album igényes. Csak a hörgős vonulat rajongóit sajnálom, mert ők bizony elfordultak a Tiamattól. Ez már valami egészen más, de JÓ! Lírai számok, balladák, erős agresszív rock, minden ami belefér. Változatos, hallgattatja magát. Csak így tovább!
No.17. Tiamat: Judas Christ
Ez nem a Tiamat. Nem lehet az. Abszolúlt csúcszne. Messze minden eddigi munkássága felett áll. Csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni, a Lacuna Coil, Theatre of Tragedy a nyomába se ér. Igaz, más a stílus, de ezen a szinten már csak a szubjektum számít.
Egy kicsit viszont mintha már átestek volna a ló túloldalára. Vote for Love, Heaven Of High, Love is a God as Soma... mintha a Tiamat vett volna egy hippi-képzőt, s ez az album lenne a vizsgamunka. De sikerült ötvözniük a kedvenc mitológiai hátteret a keményebb zenével,és a kicsit hippis-Pink Floydos utánérzéssel. Egész egyszerűen kifogástalan.
A hörgős immár énekes. Talán már egy másik frontemberük van? Biztosan, elképzelhetetlenül más, mint a Sumerian Cry-é (oké, lassú a felfogásom, nyílván a Wild...sorozatban megismert vendégmunkás lett permanens tag).
posted by Dreamer at 11:00 AM
2 Comments:
Ejha, gratulálok a leírásodhoz :D
Az albumok egy részét még nem is hallottam igazán, úgyhogy tök jó
"Vote for Love, Heaven Of High, Love is a God as Soma... mintha a Tiamat vett volna egy hippi-képzőt, s ez az album lenne a vizsgamunka" :LOL: ezt az albumot szoktam hallgatni, ha eszembe jut, h fel kéne derülni.
Amúgy sztem a Sirenia meg a Therion nem annyira goth cuccok, inkább mennek a nemtommilyen metálkategóriákba :P Lacuna Coil szvsz közelebb áll gótékhoz. A ToT meg méginkább.
Mondjuk.
Egyetértünk. ezek inkább "hibridek":) A Lacuna inkább HC-Metál keverék.
A ToT nem rossz, de a Musique ultraindusztriális antipropagandája nem nagyon jön be. Bár a GITS2 után egészen más..:))
Post a Comment
<< Home