dark toughts

Egyre nehezebben élem meg a napjaim. Belül, úgy értem. Hiszen gyakorlatilag vasárnap óta nem találkoztam emberrel, maximum a dokival hétfőn. Olyan emberrel, akit ismerek, vagy egy kevésbé kedvelek is. Hétfő délután óta nem voltam a lakáson kívül, s ma szerda van, azaz vasárnap óta nem találkoztam senkivel. Hétfőn még lázam volt és ájuldoztam, ma már egyre jobban vagyok. Remélem, ez a tendencia megmarad. Közben anyámat hazaengedték fekvőgipsszel. Mondja, hogy a lépcsőt mankókkal elég nehéz megmászni, de azért igyekszik. Fáj még, de nem annyira.

Köszönhetően ismételt magányosságomnak, nincs sok mindenhez kedvem. Mondhatni, le vagyok törve. Olyan ez, amivel hétről-hétre kell szembesülnöm, nem az első és minden bizonnyal nem az utolsó alkalom. Egyedül vagyok, mint a kisujjam. Régi játékokkal és újakkal játszom, bár a stalkert másfél napja nem vettem elő. Letöltöttem a Golden Compasst, de nagyon rossz minőségű, inkább nem nézem meg. Pokerben eredmény szempontjából stagnálok, az ezer zsetonos határt döntögetem (Everesten 200-al indulsz és csak sit and go-zom, az az izgi, nem a cash game. de a nyeremény is kevesebb).

Néha elmorfondírozom, hogy vajon fontos vagyok-e még azoknak az embereknek, akiket fontosnak tartok. A válasz egyre inkább a nem felé hajlik. Néha belefáradok az áldozatok egymásra halmozásában. Azt hiszem, a tábor utáni lelkesedést félretolva (vagy búslakodást) hanyagolni fogom az mtt-t, szinte minden minőségben. Nem éri meg, ezt a fórumon is leírták többen. Olyan sok energiát fektetünk bele, olyan kevés jutalomért (ami lehet vállveregetés vagy egy mosoly is akár). Ez főleg ilyenkor, magányosságom napjain bukik ki. Avagy mégsem, de nem baj. A szappanoiperoidák is bekaphatják, két nap, és viszem a könyveket a könyvtárba, kezdjenek vele amit akarnak. Kiveszem, ami nekem kell, és utána, persze. A cerbonákat meg elmajszolom.

Sehova menni van kedvem, sehova országba. Lassan kiolvasom az Eco könyvet, már csak 90 oldal van hátra. Nem a könnyebbik fajta, azt hiszem. De annyira bájos, még a fasizmus éveiben is az. Jól írta "valaki", hogy a II. vh romantikájáról kellene inkább beszélni, semmint hogy hány embert öltek meg ilyen-olyan módon. A személy sokkal fontosabb, mint a tömeg, mai napig.