LD50 profilszöveg

Az alant olvasható iromány az LD50-es profilomban foglaltatik, és nagyon szeretem. Valahogy ÉN vagyok.
Íme:

Érdeklődési kör :

Végigsétálni egy utcán. Egy utca. Egy saját utca. A Tiéd. Az enyém. Az övék. Gondoltál már arra, hogy mennyi város és mennyi út létezik? Vajon igaz, hogy minden ember egy külön világ? Minden élet egy külön utca, minden szív egy külön ház? Érezted már azt, hogy le kéne ülnöd a padkára, egy pocsolya mellé? Láttál már újságot, amit a szél forgat és arrébb fúj? De láttad igaziból? Az újság az életed? Vagy csak egy halom papír? Ha a te újságod, mi van a címlapon? Egyáltalán, fekete-fehér, silány napilap, vagy egy vaskos fűzött gerincű évkönyv? Az Emberek, akik a te utcádba tévednek, őket beengedted, vagy maguktól jönnek? Meddig maradnak? Vajon ha csöngetnek a házba, abba a Te Házadba, vajon beengeded őket? Az én utcámban papírdobozokból épített lakások vannak. Sok az újság – kémények és takarók. Valakinek a kürtő téglából van, de nálam ugyanolyan puha, mint a legfinomabb vánkos. Ingyen van. Bele lehet lapozni. Akár alváshoz, akár építkezéshez ajánlom. Ha belelapozol, akkor rólam olvashatsz. Plakát sem kell, az ÉN utcámban mindenki mustrálhatja az életem szánalmas, avagy vidámabb bekezdéseit. Kiderül például, hogy álmodozom, éjjel-nappal. Akkor is, ha elhagy a négy éven át szeretett lány. Akkor is, ha megnyerem a pókerversenyt. Mert nyerni szeretek, mániákusan, függően. Mint az őrült, akinek izgalom kell, s nem tud róla leszokni, és a végén ő maga szövi az izgalmakhoz vezető hálót. A dobozok is az enyémek. Akkor használtam őket, amikor pár éve elköltöztem anyámtól. Kis lakásom van, de az enyém, egészen. Ha valaki az utcámba téved, én mindig meleg étellel várom, mindig nevettetem, mert akik idetévednek, és leülnek a pocsolyába, azok a barátaim. Aki pedig rám un, az csak felkel, leporolja a nadrágját, kipattintja az esernyőt és továbbáll. Tudja, hogy itt mindig menedéket talál.

Szeretem :

Esik, mondtam már? Nálam mindig esik. Akkor, ha boldog vagyok, nevetéstől fakad a könnyem. Ha szomorú, akkor keserűség szülte epe fakasztja azt. Irigy vagyok, és gőgös. Lusta és fáradhatatlanul a boldogulást kereső – energia nélkül. Ezért, ha az utcámban jársz, csöngess be. Portást ne keress. Engem egy idő rágta matracon találsz, fekve, várva. Talán épp játszom valamit, vagy különleges világokban járok. Szoktam azt is. Hol vámpírt mímelek, hol az Orient Express vagonjain egyensúlyozom. De az is lehet, hogy négykarú génorzók után kutatok. Persze, a házamban van mozi is. Miért ne lenne? Azt hinnéd, hogy Dobozvárosban nincs mit látni rajtam kívül? A mozimban vetítik az Oceánjáró Zongorista Legendáját. Vetítik a Wonderful Days-t, a Death Note-ot, a Pokerarcokat, A Hetedik Pecsétet, a…a… Mindennek meg van a helye, és még annyi mindent nem láttam. Dobozvárosban könyvek is vannak. Robert Siorac vív a híres mestercselével Párizs utcáin, ahogyan azt Merle megálmodta. Vagy repülőnk tart Madrapur felé? Miért érdekelne minket, ha Két nap az élet? Vámos, Ebert, Steinbeck, Keyes, Orwell, Golding, különben is,Egerek és emberek vagyunk. Színházamban olyan embereket találhatsz, akik már nem élnek, és azokat, akik siratják őket. Garas, Haumann, Darvas, Törőcsik, Kulka, Mácsai, Gálffy, őket élőben láttam, és siratom azokat, akiket már nem fogok.

Nem szeretem :

Esik az eső. Eláznak a lapok. Csökönyös ökör vagyok, és utálom, ha a többi ember is csökönyös ökör. Ha találkoznék magammal az utcámban, akkor csak én jönnék ki élve. Ennél fogva utálom a tükröket is. Akkor is ha torzít, akkor is, ha az igazat mutatja. Sajnos ma, a többi utcában megveszik a torzat is. Akkor is, ha templomot építenek belőle, akkor is, ha csak más embert akarnak látni benne. Az igaz tükrömben olyan vagyok, amilyennek születtem: esendőnek és gyengének szeretem magam. Csak nehéz elfogadni. Nem szeretem, ha átrobogsz az utcámon. Aki betér hozzám, s veszi a fáradtságot, hogy belém tekint, az foglalkozzon velem! Lássa meg a saját gyengéit, miközben felfedezi az enyém! Nekem van, megmutatom őket, mintha a sebeimre lennék büszke! ÉN önző vagyok, és te? ÉN megtanultam magam elfogadni, és te? Büszke vagyok, igazi eredmények nélkül, te rájöttél már, hogy nincsen az égvilágon semmid, amire igazán büszke lehetsz? Mi tetettél TE másokért? ÉN életet mentettem, majd elvesztettem. Miért vagy büszke a saját nyomorúságodra? Tényleg nyomorúság, vagy csak szeretethiányos vagy? Én rettenetesen vágyom a mások elismerését, utálom is magam érte? És te? Rájöttél már, milyen esendő vagy? Téged is a tárgyaid határoznak meg? Vagy pont fordítva, fennen hangoztatod, hogy neked nincs semmire szükséged, de nem érzed magad biztonságban a mobiltelefonod nélkül? Szélsőségek? Soha nem törekszel arany középútra? Vesszen a pogány, keresztény, magyar, nem magyar, a politikus, a felforgató, az emo, a gót, a rocker, a goás? Ha mindenki vágya teljesülne, mi maradna a világból? Márpedig ha a világ oda, akkor az ÉN utcám is oda. Öngyilkos próbáltál már lenni? Ha sikerül, hogy fogsz róla meggyőződni, hogy azok, akikért meghaltál, tényleg sajnálnak? Gondolkodni, mondd, szoktál még?

Meg ami még jön :

Ha majd elhagyod a házam, és kisétálsz az utcámból, mond, mit viszel magaddal? Egy darab vakolatot, amiben a vadvizi emlékeim tartom? Esetleg egy széklábat, amiben ép aikidozom? Minden kis szelet tégla, föld, szeg én vagyok. Mennyit mersz magaddal vinni, egy másik emberből? S mi venne rá arra, hogy ne menj tovább?