We are white zombies/chained to our own dinájz

Jó dolog, ha az ember hatással van másokra. De azért egy kicsit kényelmetlen. Tanárként a legfontosabb leckét médiaetikán kaptam. Azon az egy előadáson, amin ott voltam. " Nagyon veszélyes dolgom van, mert amit mondok, az befolyásolhatja önöket. Az a feladatom, hogy segítsek, és nem az, hogy megváltoztassam a véleményüket". Szóval soha többet halálról, és személyeskedésről. Máskülönben a szegény blogfüggők beleőrülnek a Zord Kaszásba:)

Szerda este sikerült túlélnem a mozit. A Gépészt még valamikor, teljesen illegálisan meg fogom nézni. Csak hogy minden tiszta legyen. Sajnos egy kicsit szájbarágós volt. Ha európai rendező készítette volna, akkor egy kicsit sejtelmesebb filmet csinálna. Akkor a néző még gondolkodna is, nem adták volna háromszor megrágva a megoldást a szájjába. De azért jó volt.

Csütörtök..
Már megint! Két éve, még a (dr.) Ventilla Ágnes is azt mondta, hogy van két lyukas fogam , de ezeknél a lyuk annyira kicsi, hogy várunk még egy fél évet, aztán meglátjuk. Erre fel, az új dokinő is ugyanezt mondta! ÁÁÁÁ! Így mindig úgy megyek abba a bizonyos székbe, hogy "na, majd most jön a fúrás-faragás", és semmi. Jobb lenne már túlesni az egészen.
Persze a nap lényegesebb része eztán jött. Fornost megbeszélés? Inkább jóízű csevegés. Háhá, a Nekromanta (by Gillz) egy könnyelmű kijelentésében Therion albumokat ígért! Háhh! Mindegy, szerintem nem is emlékszik rá:) (De ha ezt olvassa, akkor biztos. Jajj, a tremere manipulátor, ohh fájdalom, ohh gyönyőr!:))
Aztán, mint afféle műértő, ellátogattam egy kóruspróbára. Ha ilyen minden éneklősdi, akkor bizony isten, én is megyek! Szóval kellemes séta a városban, aztán egy finom fagyi, majd játszótér, ahol énekeltek egy jót. Persze nem csak én voltam az egyedüli közönség. Manapság már a játszótereket is őrizni kell, s egy kis fakunyhóból egy rendkívül szigorú bácsi bombázott minket, különféle gyilkos pillantásokkal. Aztán érdektelenséget mímelve visszazuhant a TV-jébe, de azért kicsiny kunyhójának ajtaját nyitva hagyta, hogy a kellemes dallamok azért eljussanak hozzá. Aztán jött a nap(est?) legfontosabb része, amiről természetesen egy szót sem ejtek(vigyázat, csalok!).

Ma az egyik buszmegállóban idős párt láttam. A bácsi intett a néninek, hogy induljanak, mert ez biz´ az ő buszuk. A bácsika elindult a nénit hátrahagyván. A mamóka meg gyorsan kapkodva felnyalábolt két táskát, s egy szatyrot, és látszólag nehezen lépkedve megpróbálta beérni a bácsit. Szánalmas. Az emberek nem változnak meg, öregkorukra sem. Most vagy az idősb´ úrnak volt valami komolyabb betegsége, vagy tapló volt egész életében.

Vannak pillanatok, amikért odaadnék mindent.
Láttam, ahogyan az óriás napkorong lágyan végigsimít a Nílus rezzentelen tükrén.
Láttam a Vénuszt megszületni, s egy tornyot, amely mintha részeg volna.
Láttam, ahogyan a pajkos szél végigsöpör Írföld méregzöld-szőnyegén.
Láttam a Tornyot, mely egy rátari, büszke nemzet jelképe lett, közvetlenül a hajlongó híd mellett, amely róla kapott nevet.
Láttam a tenger kincsét, s a szétört napfényt a kék mélyből az Adrián.
Láttam, mire képes a hegy, ha haragos, s miként sodor el embert, állatot, hidat. A büszke óriások tövében meghúzván magam, majd csikó-folyót törtem be, s jóízűen kortyoltam hűs vízéből.
Láttam a narancs hidat a Balaton felett.
Láttam az öreg hölgyet, Párizs, e ribanc város kilátóját. Meg is másztam.
Csodáltam az Atomiumot, A Sumér örökséget, el Greco, Bocaccio, Michalengelo, és még sok más, régóta porladó ember hagyatékát.
Hallottam a szelet, mely kedves dallamot dúdolt fülembe, s hagyott nevetni.

Mindet odaadnám egyetlen pillanatért, egyetlen másodpercnyi lélegzetért. Vigyétek, nekem nem kell. Világlátott ember vagyok, gazdag életem volt (lesz). De itt vagyok otthon. De itt van otthon. De itt van.