Köszi, már jobban vagyok:)

Amikor belenézek a tükörbe, egy ismeretlen bámul vissza rám. Mintha egy ablak nyílt volna a fürdőszoba falán, a szomszéd lakásba. Ez nem lehetek én. Egy csapzott hajléktalan, aki úgy néz ki, mint aki nem aludt volna két napig, s a szemei olyan eszelősek, mintha pillanatragasztót öntött volna beléjük, s megkötött volna. A pupilláim akár két fekete lyuk. Úgy is érzem magam. Mintha egy sötét örvényben keringenék szűnetlen, és az értelem hiánya, pontosabban ellentéte határozná meg lebegésemet. Történt egy s más az elmúlt pár napban.

Csütörtökön…

… hajszál híja volt, hogy nem mentem le edzeni. Sajnos az utóbbi időben túl sokszor hagytam ki a termet, így most már kénytelen vagyok gyakrabban lejárni. Kell az a két kredit. Reméltem, hogy csütörtök délután kevesen lesznek. Eddig legalábbis alig akadt egy-két lézengő. Végül is érthető, hiszen pénteken csak a levelezősök vannak a suliban, és az utolsó napon (csütörtökön) mindenki inkább menekül, amerre lát.
Hát most nem. Ez egy eléggé szűkös konditerem, így az a cirka tizenöt fő egy kicsit sok volt. De ha a tizenötből legalább egy ismerős, vagy embernek látszó tárgy lett volna, akkor azt hiszem egy kicsit elviselhetőbbé vált volna az a negyvenöt perc, amit ott töltöttem. Csupa műmájer, akiknek sekélyes életüknél csak a még sekélyesebb személyiségük szánalomra méltóbb. Szánalmas.. Nem az a gond, hogy nem törődnek senkivel, hanem az, hogy vakok, a szemük eltelik önnön ragyogásuk mámorával. S így, mint megannyi bolygó, mi körülöttük forog, kissé elvakított engem is. Egy kis szánalommal, egy kis hiúsággal. Mert amikor csak úgy, brachiból csináltam a sarokban egy-két forgórúgást, meg félfordulatos rúgást a levegőben, mintha egy kissé lefagyott volna az arcukról az a fölényes vigyor. Az a szép, hogy a harcban az izom másodlagos. Ha kicsi a fájdalomküszöb, akkor az első combos után összeesnek ezek a hólyagok. Mindegy, csöppet agresszív lettem.

Péntek..

Reggel összeállítani a beszédtech. "kurzus" anyagát. Szuper. Nagyjából tíz perc alatt megvoltam, utána elkezdtem jó hangosan gyakorolni a szövegeket. nehogy megint felsüljek velük. Aztán be anyához fénymásolni, nyomtatni, enni.
Sikerült befejezni az új novellámat. Nagyjából. Mert mint utóbb kiderült, a szarvas nem azonos az őzzel, és egyéb, biológiai hiányosságaim az élőflóra terén rendesen beárnyékolták a dolog mondanivalóját. Legalábbis szerintem. Mások szerint ez se rosszabb írás, mint a többi. De engem zavar. Vannak dolgok, amik feleslegesen zavarnak. Például az, hogy ma operálták a nagyapám, és én nem tudok róla semmit. Ja, igen, a gyomorbeültetés mellett egy kis, kedves gégemetszést is csinálnak neki, csak úgy, ha már ott van. Igazi kihívás lesz a színjátszó. Talán el tudok róla feledkezni.
Nehezen ment. Az elején majdnem elkéstem. A Domusnál azt gondolta a villamos, hogy "köszönöm szépen, annyi volt, tessenek leszállni". Amúgy is késve indultam el, reméltem, hátha sikerül elkésni. Egyszer majd direkt el fogok késni, hogy kaphassak valami jópofa büntetést. De az nem most lesz.
Sajnos nem sikerült . Hála az "erőltetett menetnek", és a felmentő sárgaság gyorsaságának. Kösz, de én el AKARTAM késni. Nem akartam beszélgetni, jópofizni a többiekkel. Van úgy az ember, hogy inkább csinálná gépiesen, monoton fejbólogatással a kulimunkát, minthogy hazudjon a többieknek. A rosszkedvemet azzal palástoltam, hogy mintha nagyon futottam volna a színjátszóra.
Persze aztán sikerült feloldódni. Hála többek között Gillznek, és Ickének. Ez utóbbinak külön köszönet, hogy kiélhettem a pitiáner, gonosz -fújjdeszemét- tanári vágyaimat. Még akkor is, ha megérdemelte.
Természetesen felsültem. Úgy is, mint tanár, úgy is, mint szépkiejtő. Az előbbi azért égőbb volt. Ismét feltűnt három ember, akiknek ez volt az első "leckéjük". Én meg, félig depisen, egyszerűen nem voltam tekintettel rájuk. Racka azért a hisztijével magamhoz térített. Csak sajnos az már a vége felé volt. Sebaj. Azért élünk, hogy tanuljunk. Vagy nem. Ráadásul eléggé nehezen bírták a hosszabbított olvasgatást. Mi lesz itt, amikor bedurvulnak a dolgok??!

Nekem a színjátszó nem egyenlő a beszédtechnikával. Az inkább munka. A lényeges dolgok utána jönnek. Na, és a szembesülés a saját gyengeségeimmel. Persze, amit jól csinálok, azt tudom, hogy jól csinálom. Az a gond, hogy azt hiszem, hogy MINDENT jól csinálok. Ezért le kell esnie, hogy hoppá, hát ez nem megy. A mostani különösen fájdalmas volt. Ezek szerint, hiába mondom meg valakiről, szinte másodpercek után, hogy taszít v. vonz, én nem tudok. Szinte senki sem találta el, hogy éppen kedves akarok-e lenni, vagy szemét. Még mindig fagyott lennék? Azt hittem, hogy annak már vége. Remélem tényleg vége. Vagy soha nem fogok tudni megnyílni senki előtt? Zavart, ostoba vihogás az egyetlen értelmesnek aligha nevezhető megnyilvánulási formám azok felé, akik fontosak lehetnek nekem? Kellemetlen.
Az emberekből úgy tudok olvasni, mintha nyitott könyvek volnának. Persze, akad egypár, akiken a mai napig sem tudok kiigazodni, de jól van ez így. Engem ennyire nehéz volna megfejteni? Jót akarok.

El kéne gondolkodnom már a toreador karin. Ideje volna már ( és a Britektől is kikaptunk. Nem mintha érdekelne. Ami elszomorít. Miért nem érdekel a hoki? Amikor a belemet is kiordítom egy meccs alatt, most miért vonogatom a vállam??)

Szombat.
Mivel Csütörtökön ízibe eldöntöttem, hogy ma Liveozni fogok, a nap ennek jegyében telt. Sokáig akartam aludni, hogy bírjam a strapát. A "sokáig" az hét-fél nyolcig tartott. A bioritmusom (ha létezik olyan) nem tud elszakadni a hajnali ébredésektől, hiába is erőlködöm. Nem baj, majd némi szintetikus anyag magamba szólítása csak segít.
Reggel még megnéztem a Pókert, s helyeslően konstatáltam, hogy mind Kafelnyikov, mind Phil Taylor bejutott a döntőbe. Csak Uliot, és Goldsmith-t sajnálom. Ezt is szívesen kipróbálnám. Mármint a professzionális pókert. Amúgy is zsugás voltam egész életemben.
Elaludtam. Valószínű a felgyülemlett feszültség és a megmagyarázhatatlan kimerültség miatt. Délután, kettő körül. Természetesen, fél négykor tértem magamhoz. Épp annyi időm maradt, hogy az öltönyt magamra rángassam, és eltűzzek a Keletibe. Ahova pont négyre érkeztem. Sehol senki, csak Mr. OSP. Furcsa, pedig négyre beszéltünk meg találkozót, és mintha negyedkor, vagy 25-kor indultak volna a vonatok. És sehol senki, csak egy ember, akiről nem is tudtam, hogy jön. Gyors jegyvásárlás után, és némi nyomozati munkával kiderítvén, hogy melyik vonat és hol, elindultunk.
Azért még indulás előtt (16:07) visszanéztem, hátha van ott valaki a találkahelyen, de nem. Mint utóbb kiderült, majd´mindenki ott volt már. Csak Balázska szeme béna, és se Gillzt, se senkit nem láttam. Ellenben az ifjoncok láttak engem, csak nem mertek megszólítani. Vagy mi.
A vonatút überszar volt. Vágyakozva gondoltam a hatvani útra, ami csak -huss- és elröppent. Most savanyú pofák között ülve, Mr. OSP-pal társalogtam. Öt percet, juhé, aztán a roppant vidám Therion vígasztalt. Remélhetőleg olyan hangosan, hogy az égi magasságokba emelt orrú kisasszony mellettem részesülhetett e remek muzsika szépségeiből. Ráadásul átszállás. Jeah. Egy "dunaújvárosi" srác is csatlakozott hozzánk, akit megvetek a szűkös agyáért és látásmódjáért. Az a szó, hogy pozőr, csak hízelgés ránézve, inkább azt mondanám, hogy "megjátssza az agyát". Biztosan, amikor nagyon kicsi volt, látott egy filmet egy angol úrról, és eldöntötte, hogy ő olyan akar lenni. Hát nem megy. Csak a tenyérbe mászó stílus. Kéne adni neki pofont, nagyot.

Liveeeeaaa...
Miért? Miért mentem el abba a rohadt faluba? Maklár, a világ közepe, juhé! Hála istennek kb. 12:30-01:00-ig sikerült játszani. Addig tudtam intrikálni, gonoszkodni, infót kutatgatni, satöbbi. Még a végén előbb nyerem vissza az elvesztett pozíciómat, mintsem reméltem volna. Na sebaj. Aztán jött az. A punnyadás. Ezúton is szeretnék elnézést kérni mindazoktól, akiket..khmm...hangnak aligha nevezhető audióefektekkel bombáztam, éneklés címén.
Szóval bocs. Azért is, hogy nem hagytam a szenvedőket aludni. Azért is, mert. Annyira lefáradtam(tunk) a végére, hogy értelmes mondatra hasonlító dolgot nem igazán tudtam kinyögni. Luca azért bedumálta magát a privi mesémbe. De legalább van lakása, úgyhogy tudunk hol játszani. Azt sem tudom, hogy milyen játékos. Nem is ismerem. Az, hogy szimpatikus ember, még nem jelenti azt, hogy beleillik egy ilyen mesébe. Mindegy, lesz-ami lesz. Csak az az egri gyerek ne lett volna, aki piócaként ragadt ránk és bombázott a hülyeségeivel. Bőven elég volt az ÉN szenvedésem, nem kellett az övé is. Soha többet nem megyek Egerbe liveozni (Hatvan után a második). Max kocsival. De másnap sajnálnám rá a pénzt..

Vasárnap?
Nekem úgy tűnik, mintha a szombat lenne, dupla kiadásban. Kilencre hazaértem. A forró vizű fürdő megvolt, akárcsak a vetett ágy, de a kaját ki kellett hagynom. Nem maradt elég energiám rágni..
Természetesen tíz harminckor megszólalt a telefonom, miszerint a délutáni találka máshol lesz. Köszönöm, jelentem alássan, hogy a mély és kómaszerű ájulást sikerült megtörni, onnantól kisebb-nagyobb megszakításokkal inkább csak szenderegni sikerült. Sebaj! Az élet nem habostorta, vagy ha az, akkor biztosan romlott.
És míg én a tükörbe bámulom azt az idegen arcot, addig a zubogás a fülembe hipnotizált alvajárásra kényszerít, s a "szétesés" fogalmának új értelmet ad. De legalább odáig alacsonyodtam, hogy otthon gépeljem ezt a rohadt blogot, és majd hétfőn (felkelni 05:15-kor, Halleluja) becopyzom. Mi vár még ma rám?
Talán kijegyzetelem a sok újságot, hátha sikerül valamit hozzátenni a szakdogához? Miért töröm még mindig magam? Miért akarok embereknek tetszeni, miért vagyok még mindig ennyire tompa? Ha kiállok magamért, azt kegyetlenül csinálom, és megsértek valakit. Ha hagyom magam, akkor a lehető legrosszabbul járok. Nem vagyok a toppon, az tuti. És míg a következő hajót látom elsüllyedni, addig kétes mosollyal tekintek végig a sekélyes vízből kétes dicsőséggel szerzett törött árbócokon. Vádlón fenyegetik az eget, s elmosódott névvel írt zászlókat lengetnek. Csiga...Angyallány..oh, és persze középen feketével az én nevem. Mert az olyan macsós. Mi lesz még itt?
Kinek fogok még hazudni. Mármint magamon kívül, mert arról (legalább én) tudom, hogy hazugság. A baj csak az, hogy ha akad egy-egy ember, akiknek mindig csak a színtiszta igazat mondtam, s kitárulkoztam (nesze nektek), akkor azok talán nem is hittek nekem. Sebaj. Vajon ezt leírnám, ha nem lennék ennyire fáradt, tompa, és ramaty? Nem hinném. De a hosszú kiképzés rohadtul őszintévé tett. De mit akarok ezzel elérni? Miért írok még?

Köszi Val. Egy rakás pénzt adtam ma délután. Ha becsapnak, és jól lenyúlnak, akkor az csak emelni fog a hangulatomon. Nem is a Nightwish koncert kéne most, hanem valami értelem nélküli hörgősdi, amire pogózhatok jól. Akár szétvernek, akár nem, de legalább kifújnám egy kicsit magam. Nem akarok gondolkodni, érezni, élni. Csak aludni.
A szigeten segített a Guano Apes koncert. Elöl, középen voltunk, és sikerült MINDENKIT leamortizálni, aki a haverom vagy a közelembe merészkedett. A végén egy kis tiszteletet parancsoló félkör alakult ki körülöttünk. A haverom kedvence egy félmeztelen srác volt. Annnnyira büdös, hogy a végén már lábbal rugdosta el magától. Őt meg két holland csaj rugdosta, csak úgy passzióból. Ők voltak a legkeményebbek. Állítólag könyökkel eltörtem valakinek az orrát. A gond csak az, hogy ezt is ő mesélte, én észre se vettem. Ezúton is szeretnék bocsánatot kérni. Csak a szám nagy, valójában egy légynek se nagyon tudnék ártani. Csak ha más biztonsága forogna veszélybe. Azért remélem, hogy összejön a jegy (lehetnék már egy kicsit optimistább..), és egy kellemes élménnyel gazdagodhatok. Mert a jövő héten fogorvos lesz. Van kb. három lyukas fogam, jó lesz. Alig várom.

Azért én mosolygok tovább. örülök, ha örülnek. Jó lesz a kedvem, meglásd, csak pihenni kell. Töltődni, koncentrálni. Élni. Azt nagyon. Unom már a fagyos tundrákat. Szép a táj, de kissé egysíkú. Majd lesz valami. (Előőőőrreeeeeeeeee!)