most.itt.ma.
Direkt nem nézek meg 1 emailt sem, vagy fórumot, vagy blogot. Előbb ki kell írnom magamból a rosszkedvet. Illetve.. de ezt később.
Mindent megteszek, hogy felderítselek. Talán nem eleget, talán nem eléggé. De éhesen, fáradtan is mindig azon vagyok, hogy mosolyogj, hogy nevess. S eközben kiadom minden jókedvem, s lassan magam válok komorrá. Így van ez, így lesz ez, már elég sok ideje. Törvényszerű? Lehet. Mindenesetre tegnap, a kapualj nem mosolygott, s nem lebegtem fél méterrel a föld felett. Csak én voltam, a hidegben, a hajléktalanok, kocsmák, repedezett beton ölelésében.
Ma reggel is. Így ébredtem, a kedvem velem aludt, s ébredt. Hajat kellett volna mosnom, borotválkoznom, de legyintettem. Ráadásul a hátam csak nem akar rendbejönni. Hm, mikor meséltem, hogy a karton lisztet+tejet+cukrot kellett fölhordanom a harmadikra, Kedves megmosolygott, és gratulált. Úgy tűnik, ő még nem húzta meg a derekát, s cipekedett úgy. Sebaj. Egész nap fájt, alig bírtam állni, s pont ma lent kellett bájolognom.
De reggel. Eldöntöttem, hogy ma nem akarok senkivel találkozni. Szépen halkan bemegyek a boltba, látszat-beszélgetek az ismeretlen kollegákkal, HIK-be vánszorgok, és elmúlik ez a nap is. Mint az lenni szokott, Fate has a sense to irony.
Reggel a Deák téren Boszilányba futok. Meglepő találkozás, nem láttam vagy fél éve. MIndenesetre egy kicsit már mosolyogtam. A munkahelyemen a kedvenc biztonsági őrömről derült ki, hogy szintén deviáns, és mansonita, néha-néha. El is büszkélkedtem a vadi új ( tényleg az) ld50-es profilommal, és megmutattam neki a Kedves deviantart galériáját, na , meg Blintét is. Ámult, és nyomtatott. Én is, de csak 1 képet, azt fogom kitűzni a vámpirmappa elejére.
Majd elballagok, némileg jobban. És a Jégbüfében Aszter tolja a gyümölcsös-krémes sütit. Na hát, nem akar felismerni, csak ráköszönök. Beszélgettünk vagy fél órát, iskoláról, életről. Meséltem neki, ő is. Jól esett. Lehet, hogy csak beszélgetnem kéne emberekkel, és a bússágom eltűnne magától.
Beérek a HIK-be, és a Kedvesem mered a képernyőre az egyik teremben. Fate again? Ahoz képest, hogy nem akartam ma senkivel sem összefutni, egész szépre rúg az ismerősök listája.
Mikor költözöm már el otthonról? Mióta tartozom számadással nektek?
Ha egyedül vagyok, akkor visszatér a rosszkedv, néha mégis egyedül akarok lenni. De úgy tűnik, az élet jobban tudja, mi jó nekem. S ebben most a családnak nincs helye.
Mindent megteszek, hogy felderítselek. Talán nem eleget, talán nem eléggé. De éhesen, fáradtan is mindig azon vagyok, hogy mosolyogj, hogy nevess. S eközben kiadom minden jókedvem, s lassan magam válok komorrá. Így van ez, így lesz ez, már elég sok ideje. Törvényszerű? Lehet. Mindenesetre tegnap, a kapualj nem mosolygott, s nem lebegtem fél méterrel a föld felett. Csak én voltam, a hidegben, a hajléktalanok, kocsmák, repedezett beton ölelésében.
Ma reggel is. Így ébredtem, a kedvem velem aludt, s ébredt. Hajat kellett volna mosnom, borotválkoznom, de legyintettem. Ráadásul a hátam csak nem akar rendbejönni. Hm, mikor meséltem, hogy a karton lisztet+tejet+cukrot kellett fölhordanom a harmadikra, Kedves megmosolygott, és gratulált. Úgy tűnik, ő még nem húzta meg a derekát, s cipekedett úgy. Sebaj. Egész nap fájt, alig bírtam állni, s pont ma lent kellett bájolognom.
De reggel. Eldöntöttem, hogy ma nem akarok senkivel találkozni. Szépen halkan bemegyek a boltba, látszat-beszélgetek az ismeretlen kollegákkal, HIK-be vánszorgok, és elmúlik ez a nap is. Mint az lenni szokott, Fate has a sense to irony.
Reggel a Deák téren Boszilányba futok. Meglepő találkozás, nem láttam vagy fél éve. MIndenesetre egy kicsit már mosolyogtam. A munkahelyemen a kedvenc biztonsági őrömről derült ki, hogy szintén deviáns, és mansonita, néha-néha. El is büszkélkedtem a vadi új ( tényleg az) ld50-es profilommal, és megmutattam neki a Kedves deviantart galériáját, na , meg Blintét is. Ámult, és nyomtatott. Én is, de csak 1 képet, azt fogom kitűzni a vámpirmappa elejére.
Majd elballagok, némileg jobban. És a Jégbüfében Aszter tolja a gyümölcsös-krémes sütit. Na hát, nem akar felismerni, csak ráköszönök. Beszélgettünk vagy fél órát, iskoláról, életről. Meséltem neki, ő is. Jól esett. Lehet, hogy csak beszélgetnem kéne emberekkel, és a bússágom eltűnne magától.
Beérek a HIK-be, és a Kedvesem mered a képernyőre az egyik teremben. Fate again? Ahoz képest, hogy nem akartam ma senkivel sem összefutni, egész szépre rúg az ismerősök listája.
Mikor költözöm már el otthonról? Mióta tartozom számadással nektek?
Ha egyedül vagyok, akkor visszatér a rosszkedv, néha mégis egyedül akarok lenni. De úgy tűnik, az élet jobban tudja, mi jó nekem. S ebben most a családnak nincs helye.
posted by Dreamer at 6:36 PM
0 Comments:
Post a Comment
<< Home