Haldokló olajfa

Hideg volt, s fehér takaróba tekerte magát a város. A hegy vacogott leginkább, s elbújt párnája mögött. Leginkább a szobor volt, ki szemérmesen takarta el magát. Ember elöl gondosan elrejtve.
Alig néhányan sejtik, hogy ilyenkor nincs is ott. Lelépett márvány talpazatáról, s dülöngélve megindult a városba. Minden nap, hosszú éveken át csak nézte a folyót, a Parlamentet, a hidakat. A messzi horizontba vesző házak vonalát. El se tudnánk képzelni, ez mennyire fájt neki. Hiszen ismeri már minden zugát, látta minden szegletét. De más látni és más a macskaköveket tapodni. Milyen lehet pocsolyába lépni a Ferenciek terén? Kapkodva szedni lábainkat egy sötét sikátorba? A Bazilika tényleg olyan magas? Onnan aprónak tűnik. Vajon milyen a Duna lentről? Valóban hidegebb van a hidak lábánál? Ilyen gondolatok cikázhattak fejében. S eme tejfehér leplet kihasználva, végre leléphetett a dobogóról.
Az izgalomtól gyorsan szedte a lábait, de annyira nem volt meggondolatlan, hogy bronz külsővel rissza az embereket. Így álorcát szőtt takarójából, s hosszú uszályt növesztett a ködből. Fiatal nő vált belőle, s az olajfaágat idegesen támasztotta a márvány emelvényhez. Majd elindult.
Nem látta senki. Nem rítt ki közülünk. Szórólapot vett el, s ügyelt rá, nehogy megvágja a papírral a lapot adó ember kezét. Vacogva kelt át a hídon, s prüszkölt, köhögött az autók bűzétől. A pocsolyába lépve fázni kezdett a lába, s idegesen rezzent össze, mikor egy hajléktalan részeg delíriumba ráesett.
A Bazilika homlokzata szegényes volt, s kopott. Az állvány csúnya. A Parlamentbe nem engedték be. Nem is akarta látni. Könnyezett az erős szélben, s fázott. Emberi álorcája piros lett, s felhő uszálya egyre kurtább. Minden egyes lépéssel, hanggal, mozdulattal kevesebb lett a köd-álca.
Visszatért az emelvényhez. A köd tisztult, s ő látta a várost. Koszos volt, ember áztatta csatorna, melyet a fehérség jótékonyan takart. A Nő ott találta az olajfa ágat, ahova támasztotta. Felvette, s büszkén emelte feje fölé, s a szél lefújta róla a köd-maszkot.
Remény.
Remény kell ennek a szomorú, önpusztító városnak. S ha csak annyi elég, hogy egy szegény éhező, a buszból feltekint rá, s elmosolyodik, megéri ott állni.