tél van, én meg buggyogok

esik a hó, és Balázs örvend vala. Persze, a sötétítők miatt ezt nem láthatta, de mikor bekapcsolta a tv-t, és megnézte az időjárás jelentést, akkor hallotta, hogy ha kinézne az ablakon, akkor lehet, hogy havazik odakünn. Persze, mikor nagy nehezen feltápászkodott, és becsukta az ablakát ( mindig, na jó, majdnem mindig nyitott ablaknál alszik), látta, hogy nagy, fehér pettyek színezik az eget. S Balázs szíve megdobbant.
Még a reggeli fürdés közben is figyelte, hogyan olvad el pillanatok alatt az ablakon egy-egy hópehely. A forró víztől bepárásodott az üveg, és minden egyes kicsiny cseppett megpróbált észrevenni, ahogy legördül a ferde felületen. No, meg közben olvasott is, egészen addig, míg a víz ki nem hűlt. Ez persze annyira nem jó, hiszen még hajat is akart mosni. Langyos vízben is lehet, úgyhogy nem teketóriázott, és hajrá!
Majd lement enni valamit. Meglepetéssel konstatálta, hogy odakint még mindig fehér leplet visel a táj. Helyes. Közben Crüxshadows-t hallgatott, azt, amelyik e fejében volt a múltkori buli óta. S a füstölő illatával az orrában nekilátott a szendvicsének. Majd elmímelt tunyasággal állapította meg, hogy jó lenne már kipucolnia a cipőjét, s előszedni a bakancsot is. Sajnos, ez utóbbit valaki nagyon elrejtette valahova. Így maradt a bőrcipő.