"Do you think, they drop the bomb?"

Ma szándékosan nem néztem meg semmiféle blogot, mailt, chatet, mielőtt ezt gépelném. Valahogy nem vagyok kíváncsi azokra a burkolt, ill. kevésbé rejtett véleményekre velem kapcsolatban. Nem akarok semmilyen levelet, ami esetleg befolyásolna. Érthető? Korántsem.
Szeretem ismerni magam. Tudni, hogy mi miért zajlik le bennem. Ha fáj a térdem, akkor tudom, hogy a nem megfelelő súlyzógyakorlatok miatt, még a múltban. Amik miatt talán örökre szétcsesztem az ízületet. De annyira nem vészes, majd hatvan éves koromban az lesz, de az meg most kit érdekel? Vagy ha rossz a kedvem (most korántsem), akkor szeretem tudni, miért.
De ez csak az egyik fele. Jó tudni, hogy milyen tulajdonságokkal bírok, és hogy egyes helyzetekre miként reagálnék. Szerintem ismerem magam. Tudom, hogyan lehet zavarba hozni, mire kapom fel a vizet, satöbbi.
Ezért is tárom szét tanácstalanul a kezem, amikor valaki olyasminek értékel, ami nem vagyok. Ilyen volt pl.: a középiskolában, amikor az egyik kommunkációs gyakorlaton elemeztük 1mást. Egy olyan ember, akit kedveltem, és tiszteltem azt mondta, hogy "nem tudom magamat kifejezni". Nem értettem. Pedig igaza volt. Azt tudom, hogy gyakorta (szinte mindig) az agyam gyorsabban jár, mint a szám, s ezért nem mindig értik, mit akarok mondani. De hogy ne tudnám kifejezni magam? Ugyan, kérlek. Na persze, ezt leszámítva hibátlanul elemzett (mondom, hogy tisztelem érte).
Az ilyesmivel nem mindig tudok mit kezdeni. Emellett pedig szeretem ismerni a környezetemben lévő embereket. Nem csak a felszínes ismérveiket, hanem belsőbb motivációikat is. Miért ijedt meg Tsiga, mikor borotvahabba nyúlt? MIért volt dühös ő, mikor ez+az történt (ő=akárki). Szeretem tudni az ilyesmit. Pszihológusnak állni? Nem hiszem. Habár jópofa lenne, de nem titkokra vagyok kíváncsi, nem a legbelsőbb, testnedveken, és kémiai reakciókon alapuló, kisgyermekkorban történő tapasztalásokra vagyok kíváncsi. Hanem az emberre.
Van, hogy nagyon mellé lövök. Akkor jön a "jééé, én azt hittem.." effekt. Az elég kínos. Az is, amikor egy emberről, akiről azt hiszed, hogy már nagyjából ismered, valami egészen furcsa dolog derül ki. Pl.: G. Anita. Sejtettük, hogy nem jön ki egy rokonával, de amikor rá véltünk jönni, hogy igaziból mi van közöttük, köpni-nyelni nem tudtam. És onnantól egészen máshogy néztem rá (amíg meg nem szökött, és feltehetőleg, meg nem halt szegény). Vagy egy ember, akit ismerni akarsz, és ismerni vélsz. Amikor elkezd máshogy viselkedni, minden ok nélkül. Vagy csak nekem alakul ki egy ilyen balsejtelmem. Az se túl jó.
Szeretem ezt a világot, olyan..olyan..bonyolult. Ha nem az lenne, akkor végtelenül unatkoznék, nemde? Így annyi titok, és felfedeznivaló van benne. Ha valaki megkérdezné, hogy melyik korban akarnék élni, akkor habozás nélkül azt mondanám, hogy ma. Most. Viktóriánus kor? Ugyan, nem szeretnék betegségben, mocsok közt élni. Középkor? Ahol a várható élettartam 40 év, és szolga lennék, robotolhatnék egész nap? A nemesek élete sem volt fenékig tejfel ám! Inkább az őskor, akkor nem agyaltam volna ennyit (és nem érdekelt volna, hogy miért szédülök ma).