Zuhanás

Irígylem az akasztott ember magányát. Csak lengedezik a szélben, néha eső veri. Varjak csípik húsát, de neki már nem fáj. Egyedül van, magában. Talán majd leveszik, ezzel minek törődjön? Hátrahagyta bűneit, nem fáj már feje. Irígylem. Egy nagy szoba sarkában ültem a földön. A térdemet felhúztam, és ráhajtottam a fejem. Zöld színű a szoba, nem az enyém. Mellettem egy könyv, benne egy kártya. Azt mutatja, hogy valamikor olvastam. Mikor hagytam abba? Talán valamikor az első refrénnél. Nem is emlékeztem rá, hogy mennyit jelent ez a szám. Nem is hallottam a zenét, csak lebegett az üres falak között. De akkor, amikor már "Mindent láttam", akkor letettem, s beleolvadtam a padlószőnyegbe. Nem akartam lenni. Csak feloldódni a refrén taktusaiba, és eggyé válni a sarokkal. A padló kemény volt, a fal meleg. Dühöng a forróság, s a lakásnak ez a leghidegebb része. A földön elszórt mappák, ruhák. Az ágy rendetlen.
Magamat tépem, mindhiába. Hirtelen tört rám, pedig régi ismerős, és napok óta kerülget. Nem tudom, miért. Nem értem, miért. A legrosszabb, hogy ha kérdezik, márpedig kérdezik, nem tudom elmondani.
Miért merengek el a távolba. Miért fürkészem a narancsszín-műanyag vízeséseket. Miért nem akarok emberek közé menni. S ha ott vagyok? Olvadt-viasz arcú emberek, akik beletörődtek a saját semmiségükbe. Mérgez a város. Hiába szeretnék életet látni, csak hanyag, törött tükrét látom. S a legszomorúbb az egészben, hogy én is csak egy ócska utánzat vagyok, az élet paródiája, a fény játéka. Bárkinek is legyek a tükörképe, remélem ő legalább jobban érzi magát.
Nem tudom, miért. Utálom a tehetetlenséget. Miként törjek ki, ha a mellkasomra térdelnek, s lenyomnak a földre? Ha bilincsbe vetnek, s így várják el, hogy írjak? Nem fogok, nem tudom, nem.
Van értelme? Olyan könyvet olvasni, amiben már előre tudom, hogy a legszimpatikusabb fickó úgyis meghal? Ha előre tudom a végét? Ha már befaltam 200 oldalt, és még SEMMI nem történt?
Olyan zenét hallgatni, ami szívfájdítóan a múltra emlékeztet? Akkor más ember voltam, tényleg. Ma csak röhögnék és szánakoznék az akkori magamon. S aztán jött A hiba, és megszületett a mai Balázs. Kellett nekem? Soha. Ilyen akartam lenni? Ezt nem tudom. Nincs más alternatíva, ilyenné kellett válnom. Ez van a csomagban. Nincs kedvem hozzá, de már sok olyan dolgot csináltam, amihez nincs kedvem.
De akkor mihez? Akasztottként lengeni az esőben? Néha igen, bár az életem, az életet mindennél jobban tisztelem, és igénylem. Azt hiszem, akarok élni, főleg most. De nem így. Nem akarok egyik pillanatról a másikra kútba esni, és zuhanni. Nagyon, nagyon zavaró. Egyensúlyt kell találnom. "Nagy a zűrzavar idebent". Még mindig. Ki kell takarítani, s akkor tisztán látok. De addig is, csak lengek az esőben, és várom a varjakat.
Jó étvágyat!