agymenés

Szép.
Egy öregember felszáll a metróra. A környezete a megszokott, unott, embergyűlölő. Dobozfejű lények zötykölődnek. De kevesen vannak, szerencsére le tud ülni. A lába sem a régi, a derekáról nem is beszélve. Velem szembe ül, egy vagyok a dobozfejűekből. Nem nézek rá, csak lopva, a szemem sarkából. Miért érdekelne bármi is, az én kis világomon kívül? A bezárkózottság, s a kevélység korunk sajátja. De a bácsi furcsa volt, különbözött. Olyan világból jött, ahol az értékek egészen mások voltak, mikor a mi értékrendszerünk komplett reciproka volt.
Csak ült ott, és mosolygott.Ez is érdekes, mert mosolyogni csak az elégedett, vagy boldog emberek szoktak. Ezért is olyan komoly a metró. De jól van ez így, nekünk tetszik. Csak megy, állomásról-állomásra, alagútból-alagútba. Közben a szerelvény ritmusára, hirtelen fékezéseire dölöngélünk. Savanyúan, egykedvűen. A pillanatba fagyva, a saját múltunkba merengve. Ez nem vidám, a bácsi, deviánsként nem így tesz, s mosolyog. Idegesítő, mondhatni, felkavaró ez a mosoly, az izmok ilyen kis energiával való mozgatása, a ráncos arcán megjelenő gesztus. Bárcsak abbahagyná.
Egy megálló a másik után. Jönnek-mennek az utasok. Leülnek, felállnak. Majd belép, totyogva, remegő kézzel, egy másik idősebb úriember. Kezében szatyor, szakadt garbót visel. A metró rándulására majdnem elesik, de a mosolygós arrébbhúzódik, felnéz rá, s segíti leülni. Holott nem lehet fiatalabb vagy akár erősebb nála. Összenéznek, s kezet fognak. Nem váltanak szót, csak a tekintetük kapcsolódik össze. Az új is mosolyog. Majd utaznak tovább.
Testvérek, nem a vér útján. Az ilyen emberek ösztönösen felismerik egymást, nyitottak, és tisztelik a másikat. A két öregút tekintetében megláttam azt, ami hiányában szürkévé váltak a háztetők, ragacsos a korlát, halvány a fény. Szomorú lettem, s szomjazni kezdtem a régi idők romantikáját, a dzsentrik életét, a kort, miben még létezett az adott szó becsülete, s a gerinc fogalma.
Az egyik öregúr kezet nyújtott a másiknak, felállt, kitogyogott. Utána akartam menni, megkérdezni, kifaggatni. Tudni akartam róla mindent, mikor élt, hol született, mihez ért, mit csinált az alatt a hét évtized alatt?
Aztán rájöttem, hogy ezek az értékek élnek, csak én nem éltem még meg őket. Fiatalságomban szomjazom az öregek bölcsességét, holott azt magamnak kell megszereznem, mégpedig hosszú idő alatt. Vannak hozzám hasonlók, akiket barátaimnak mondhatok. De kétlem, hogy generációmból, egy ismeretlen, majd ötven év múltán, mikor leül mellém reumás tagokkal a metróra, kezet fogna. Inkább csendesen meghalna mellettem, belevészve a szörnyű sötétbe, úgy, hogy senki még csak észre sem venné.
***

Itt ülök, egyedül a könyvtárban. Valójában persze sokan vagyunk, de mégis mind magányosak. Nem veszsük észre az életet odakint, amint gyorsvonatként száguldva húz el. Inkább elveszünk a felesleges tudás örvényében. Nem baj, kell ez így. Mi vagyunk a jövő reménysége, ugye? Nekem ez a jövő nem kell. Bár, most semelyik sem kell. A jelenben akarok élni, a pillanatba fagyva. Mikot télen esik az eső, ám éjjel, a hideg miatt megfagy. Olyankor lehet látni a fák ágán a legördülő, fagyott cseppeket. Szívesen bevackolnám magam az idő egyik megfagyott pillanatába, s elaludni, feloldódni az örök állandóságban. Több ilyen pillanatom is van. Örök pillanatom. Gondosan megörzöm őket, elraktározom. Fagyott vízcseppek a földre hanyatló fa ágvégein.
Ilyen hangulatom van most.

Annak ellenére, hogy valószínűleg idén megbukok két tantárgyból, ami a jövőt illetően nem túl rózsás. Két újabb vizsga, sok-sok pénz. Nem baj. Nem számít. Csak a most. Csak a ma.