merengünk

(Az itt következő bejegyzést nem ma, nem is tegnap írtam, hanem valamikor az előző hónapban. Nem emlékszem, mikor. Csak soha nem jutott rá időm/hangulatom, hogy közöljem. Íme a pótlás. Ja, Rhilen, igen, ez is "túl" személyes:))

Kevésnek érzem magam. Bizonytalannak. Lehet, hogy csupán ez a kellemetlen reggel van ilyen hatással rám. Hiszen a lakás üres, ami nem baj. Ellenben munkagépek zakatolására, kalapács ütésére, és fúró ricsajára ébredtem. A házunkban valahol lakást újítanak, s a szomszédos irodaház kertjét is renoválják, immáron egy hónapja. De még mindig úgy néz ki, mintha éppen most hordták volna a földet az adott területre. Néhol még a mélygarázs betonja is kilátszik.
Életemben először kételkedem magamban. Novellista vagyok, történeteket mesélek. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy van egy kiforratlan stílusom, ami csak rám jellemző. Hajlamos vagyok elhinni még talán azt is, hogy tehetségem is van. Sokan mondták, és ha sokan mondják, akkor vagy nem akarnak megsérteni, vagy igazuk van. Legyen ez utóbbi, mert kedvesen simogatja az egómat.
De most gondban vagyok. Mindjárt kettőben is. Az első tiszta ügy, írnom kell anyámnak valamit a születésnapjára. Véletlenül kikotyogtam, hogy Neked írtam. Most törhetem a koponyámat. De ez nem úgy működik, hogy leülök azzal, hogy "na, most komponálok valamit". Nem, ez így nem megy. Csak úgy, ha a fejemben van, ha ötletem van, ha "Ihletem" van. Nehéz ezt elmagyarázni. Valószínűleg nekem soha nem fog működni a határidős megoldás, márpedig ez esetben augusztus elejére valami elfogadható alkotással kell előrukkolnom. Persze, az még messze van. Ráadásul igényes munkákat szeretek csinálni. Na persze, a legtöbb írásom telis-tele van apró hibákkal. Általában ezek dramaturgiai gigszerek, vagy történetfűzési csavarok. Semmi komoly, az átlag olvasó észre sem veszi. Ezért mondtam azt, hogy kiforratlan stílus.
De míg az eddigi összes munkám tele van rejtett utalásokkal, kétes képekkel, szimbólumokkal, mind, amik üzenetet közvetítenek, addig anyámnak mit üzenjek? A hideg futkároz a hátamon a közhelyes gondolatoktól. Persze, van kivétel, de azért azt nem írhatom le, hogy "az asszony mindent feláldozott a gyerekéért.." Jajjjjj.. Na, mind1, majd csak kialakul valami.
Oh, a másik dilemma. Nem vagyok költő, nem is akarok az lenni. Egy verset sokkal nehezebb írni, mint egy novellát. Persze, igényesség kérdése ez is. Én az összes korai zsengémet kidobtam, mert felnőttebb fejjel rájöttem, hogy kritikán aluliak. Négy év alatt csak egyet írtam, az is éppenhogy elfogadható. Márpedig Neked én nem "éppenhogy elfogadhatót" akarok adni. Talán mégis marad a próza. Talán nem.
Ez is alkalom kérdése, nem én, hanem a vers/novella választja meg, hogy mikor íródik le általam. Én csak a közvetítő vagyok. A kábel, a szóval csak csúfolható érzések, az úgynevezett "lélek" és a papír között. Lehet, hogy elszalasztom az alkalmat, hogy lejegyezzem a művet. Akkor aztán napokig nem tudok aludni, és amit írok, már nem lesz jó. Persze, hogy kímélje az üzenet hozóját, a mű nem mindig mutatja meg magát egészen. Mert ha egy hosszabb novella egyből feltárulkozna előttem, akkor írnék, csak írnék, de a végére már elfelejteném a befejezést, és rossz lenne.
Most is, a legutóbbi munkámnál. Talán ezt írtam a legtovább, a leghosszabb művem. Talán el is csesztem a végét. Utána olvasva, nekem tetszik, de ez másodrangú. Hiszen eddig az összes érettebb írásom tetszik. A legtöbbet magamnak írtam (Utazás, Állatok, Beszéljetek, Csókolom, Egy nem mindennapi beszélgetés..). Kettőt a Boszi/Angyallány ihletett (Dávid, Hasadék). A legutóbbi művem pedig Te. Van egy olyan sejtésem, hogy rólad nem ez az írás az utolsó a sorban... Legalábbis remélem. Hm, tulajdonképpen lassan összegyűlik annyi, hogy egy kötetet megtöltsön. Áhh, Balázs, bilibe lóg a kezed, ideje felébredni.
Talán lassan el is fogysz. Olyan érzés ez, mint amikor szinte érzed, hogyan tűnnek el a keserves munkával felépített izmok a hátadról, karodról, mellkasodról. Mint zsibbadás, úgy leszel te is kevesebb minden egyes leírt betűvel, amit magadból adsz. Ám mégis ez által leszel sokkal több.
Nem érdekel az örökkévalóság, a halál, vagy az élet. Az egész egy folyamat. Nem akarok piramisokat emelni, hogy évezredekig ordibálják a nevem. Ha már emlékezni akarnak rám, akkor ne egy régészeti lelet, egy üres, és hangzatos név legyek. De ha kifakulok a semmibe, és minden horgonyom eltűnik ebből a világból, nekem úgy is jó.
Szamurájok. Azt vallották, hogy ha meg kell halni, ám legyen. Tulajdonképpen egész életük a halálra való felkészülés, és a szolgálat töltötte ki. Szolgálat az uruk iránt. Halál az uruknak. Én, hajlamos vagyok egészen elhinni, hogy a magam ura vagyok. Persze, befolyásol a környezet, a többi, velem interakcióban lévő ember. De a döntéseket én hozom, nemde?
Szeretem elhinni, hogy ha meg kéne halnom, mondjuk öt percen belül, akkor tiszta szívvel tenném. Talán még gyorsan főznék egy teát vagy meghallgatnék egy számot, hogy visszhangozzon velem az örökkévalóságban (persze, később megunnám, akár ott lent, vagy a felhők között). Nem félem a halált, de szomorú lennék. Félnék, hogy fájdalmat okoznék Neked, akaratomon kívül. Ez az egyetlen dolog, amiért ódzkodok az elmúlástól. Persze, nem ettem meszet, élni akarok, csupán elfogadom önnön halandóságomat. Így a legjobb, s talán a legbölcsebb.
Addig is, én csak írok tovább.