volt egy hét

Buliszervíz...

Krisz ma ( Május 14) beugrott. Nálam volt vagy három vérfoci csapata. Egy haverjával nosztalgiaképpen játszottak pár menetet, és ezek nélkül a csapatok nélkül nem nagyon ment volna. Így hát benézett mifelénk, s miután távozott, feltódultak a régi emlékek..
Vannak dolgok, amikre az ember olyan nosztalgikus betyársággal gondol vissza. Akkor, mikor tulajdonképpen "fiatalok" voltunk.. Nos, azokra a bizonyos bulikra gondolok, amikor középiskolás voltam.
Az egész talán az első, "igazi" szilveszterrel kezdődött. Előtte is volt "valami", de akkor még a társasjátékok, és a lenti helységből kíváncsian felszökő, kapatos egyetemisták jelentették. Meg persze a szokásos 13-14 éves hóbortok. Kártya, szellemidézés, számítógép, zene. De utána..
Tulajdonképpen az első igazi szilveszterem még 8.-ban esett meg. Sajnos, lévén kb. nyolc éve történt, nem igazán emlékszem rá, csak apró nüanszokra. Ilyen volt az, amikor Gulyi megkért, hogy töltsek má ´neki egy kis bort. Én nem igazán éreztem biztosan az üveget meg poharat, így sikeresen öntöttem. Végig a combján, vádliján, cipőjén. Hosszú másodpercekig. Ő sem volt egészen biztos benne, hogy "mi folyik itt", és csak bámult. Aztán oltári üvöltéssel meglökött. nem volt eget rengető, nagy, bivalyerős, csak annyira, hogy egy spicces ember elveszítse az egyensúlyát. Nos, kezemben egy üveg bor, elgondolkodtam, hogy ha a nagysebességgel közeledő monitor+billentyűzet nem ugrik el előlem, akkor bizony itt reggelre minden ragadni fog. Nem ugrott. Ellenben a billentyűzet kellemes vörös színezetet öltött.
Szintén ez az úriember küldött le az alsó szintre, hogy kerítsek neki, idézem: "egy vörös muffot". Oké, ezen ne múljon. Sajnos a lent tobzódó egyetemisták akkorra már a klinikai halál közelében lehettek, mert nem igazán érdekelte őket, hogy fűvel-fával leállok csevegni, hogy "ismertek valami vöröset..". Ekkorra már Krisz (akiknél a buli volt) szülei is betoppantak. Na, gondoltam, ők biztosan ismernek mindenkit. Így oda is mentem az anyukájához. "A Gulyi vöröset kér.." kezdtem. Nem is kellett több, az anyukája azonnal lement a pincébe, és felhozott egy üveg jófajta szárazat. Mondtam már, hogy imádom az ilyen anyukákat?
Innentől nem volt megállás, legalább havonta rendeztünk ilyen szilveszterhez hasonló bulikat. Egy idő után kezünkbe akadt az első Tequillás(nagy T) flaska. Sajnos citrom nem volt a háznál, ellenben citromlé igen. Beértük azzal is, ellenben a társaság AKKORA nyáladzásba fogott, hogy nem győztek köpködni (itt jegyzem meg, hogy ellenben a focistákkal, valahogy nekem sohasem sikerült elsajátítani a "köpjünk egy nagyot" mozgalom képességeit. Így se utcán, se citromlé után nem köpködök).
A Tequillázás aztán rituálévá vált. Gábor előásott egy mexikói rap-bandát a szekrényből, s megtalálta A Számot. Egy igazi, hamísítatlan ivó-nóta a la Mehikó (bár lehet, hogy Spanyol). Nos, a rituálé ekképpen történt: Mire a refrénhez értünk, már mindenkinek a kezében volt a citrom+só+kupica, és a refrént énekelve kellett bedönteni (na jó, nem egyszerre..). Aztán ált. Gulyi vagy én nagyot kurjantott ("Na mégegyet!"), és kezdődött előröl az egész. Négy ember, vagy öt, és egy üveg jófajta "folyékony tűz". Általában ennyi elég volt egy jó bulihoz. Meg DT-hez, akit szinte betemettünk törött ropival. Aztán Krisz porszívózhatott napokig.
Persze, néha mások is beszálltak. Volt, hogy "a csajok", azaz az ált. isk. osztályból mások is hozzánk csapódtak. Egy ilyen alkalommal derült ki, hogy Nati nem bírja a piát. Sajnos ez ugye már akkor derült ki, mikor Macival megittak egy kis üveg vodkát. Starter gyanánt. Hogy a vére és a szervezete nem igazán komálja a dolgot, akkor derült ki, mikor egy percre magára hagytuk, és az illető hölgy kobakja AKKORÁT koppant a betonon, hogy azt hittük, többet nem kel fel. De felkelt, és szellemként járta a házat, hogy megtaláljon minket (közben olyat tett, amit nem illene leírni, de vicces volt).
Valami hasonló estén történt meg, hogy egy Újpesti parkban..őőő.."éreztük jól magunkat". Történetesen én egy tigrisbukfenccel repültem egy cserjésbe. Hát, akkor puhának tűnt, hiszen zöld, meg minden. Nos, sajna a "zöld" eléggé vékonyka volt, és alatta bizony eléggé kemény ágak, gyökerek találhatóak.. Úgyhogy, ha emlékezetem nem csal, vagy fél óráig el is időztem ott. Jó volt, bár kissé hideg (Ősz?). Ezen az estén sok baromság történt, amit szintén nem illene leírni, hisz az komolyan kompromittálna sokakat..(köztük engem is?)..
Meg volt ugye gólybálam is. Természetesen jól megszívattak. Persze Geret állítja, hogy ABBAN a feladatban neki semmi terve/dolga nem volt. De azért én voltam az, aki egy rózsaszín bilin, fejhallgatóval énekelte Szanditól a Tinédzser Lamúrt. Úgy, hogy a számot csak én hallhattam. A többiek (cirka 100-200 ember) meg engem. Szerintem soha olyan vörös nem volt a képem.. Köszi Geret.
Akkor jöttem rá, hogy tudok táncolni (kicsit később jöttem rá, hogy ez egyáltalán nem igaz). Így egész este roptam, főleg a Vityától ellesett mozdulatokkal, ki már 14-5 évesen is nagy diszkókirálynak számított. Fel is vettük valahol. Ott volt még több ált. isk. társ is. Mondjuk én csak négyükre emlékszem. Gábor és Krisz biztosan. Vettek egy üveg sört, és úgy berúgtak, hogy nem is ismertem rájuk. Ez már azért a Tequillás időszakban volt, úgyhogy furcsa volt. Ők sem értették.
De mi is vannak? Volt olyan buli, ahol előkerült egy kamera is.. Mit is vesz fel ilyenkor az ember? Csupa olyan dolgot, amiért a rendőr elég sok évet varrhatna a nyakunkba. Mivel én még ügyelek tüdőm tisztaságára, én voltam az operatőr. Aha..erről sem illik írni, asszem. De csak egyszer láttam a felvételt, az elég is volt. A rekeszizom-görcs kellemetlen dolog. Szerintem ma inkább szégyenkeznék, vagy könnycseppeket morzsolnék a szemem sarkába ("hüpp, ilyenek voltunk").
Vitya is tartott valami házibulit. Asszem, mert az akkori legjobb haverja hazajött a kopaszságból. És hozott valamit, ami egy kis időre letaszította az addigi királyt. A csodaszer neve Porto Ricoi Rum volt. Kérem alássan, ez az "ital" egy kicsit magas alkoholtartalmat hordoz. Az a bizonyos, ott, este, igen kérem, na az, az 60%-nyit. Csoda, hogy kísérőnek üvegből szlopáltuk a gyümölcsvodkát? Jah, azon az estén billogozta meg a kezemet az első szerelmem, amikor az ölembe ülve egy bozótvágóval hadonászott. Én meg féltettem magamat, így egy rossz pillanatban arrébb löktem a borotvaéles pengét. Kellemetlen.
Aztán a Porto Ricói egy kicsit megszaladt. Nagyjából öt-hat kört gurítottam le, mire eljött életem első (és mindezidáig utolsó) filmszakadása. Állítólag teljesen nyugiban ültem egész végig egy sarokban, és időnként rendkívül kedélyesen felnevettem (na jó, infantilis módon vihogtam). Arra azért emlékszem, amikor Vitya haverja nagy elánnal meséli a kopaszsága történetét. Pl.: A Dunai Flottillához osztották be. A kiképző természetes módon, biztos ami biztos, megkérdezi, hogy ki tud úszni. A huszonvalahány emberből felteszi két idióta a kezét..
Aztán a kékvillám. Ez valami tisztítószer volt, ami veszettül habzott. Néhány szemét, akik már nem voltak újoncok, egy centrifugát vonszolt a folyósóra, és teletöltötte kékvillámmal. Aztán had szóljon! Az egész körlet tele volt ezzel a mocsárszerű, kék, ragadós habbal. Na hajrá, mossátok fel fogkefével!
Eljutott a tűzoltókig. Az volt a feladatuk, hogy a betört szélvédőjű teherautóknak cseréljék ki az üveglapját. Ez eltartott pár hónapig, mert ha esetleg készen lettek volna, gyorsan betörtek pár ablakot, és kezdték előröl az egészet. Oh, azért pár pirománnal azért ott is találkoztak, akik felgyújtották egymást. Illetve bekenték a leglúzerebb lábát vmi éghető anyaggal, és nosza neki! A hülye meg csak azt hajtogatta, hogy "hú, de meleg" Amikor már a dereka is égett, akkorra azért már megijedtek, és ráordítottak vagy öten, hogy, ugyan oltsa már el!
Ahh, bulik! Kriszéknek van ám Balatonon is egy háza.. Illetve, már van nekik. Akkor még csak egy lakókocsi volt a helyén, meg a nagyszülei nyaralója. A miénk volt a lakókocsi. Persze, kétszemélyes volt, de azért négy ütődött jól elfért benne (Krisz, Gulyi, Gábor, Magam). Első nap sikerült valami kagylóba lépnem, ami azonmód végigvágta a talpamat. Akkor nem igazán éreztem, csak Krisz hívta fel a figyelmemet, hogy "Kozi, neked véres a lábnyomod?"..Ja. Nekem. De azért jó volt. Sütöttem palacsintát, ami nem nagyon sikerült..legalábbis csak kétszer kellett izomszakadva súrolni azt a rohadt serpenyőt. Jobban belegondolva ez volt az első olyan nyaralás, amikor nem volt semmilyen felnőttnek mondható egyén a közelünkben. Hány éves lehettem, 15-16? Persze, akkorra már rutinos táborozó voltam, de azért az nem ugyanaz.
Megesett, hogy elegünk lett Kriszék kérójából. Meg persze ő is unta már a felhajtást/takarítást. Úgyhogy nosza, irány a Margit-sziget! Előtte kóvályogtunk vagy egy-két órát, hogy megfelelő éjjelnappalit találjunk, a megfelelő készletek feltöltésére. Akkoriban a kedvenc italunk az "Indián-koktél" volt. Ezt a szörnyeteget kólából, bórból, és a titkos adalékból (értsd: olcsó rum) állítottuk elő. Értsd: hogyan rúgjunk be olcsón, és nagyon. Miután a felszerelés megvolt, irány a sziget. Már javában este volt, mire megérkeztünk. Azért még a hídon egy hajléktalan külsejű úr barátilag szólt, hogy vigyázzunk, mert sok a rendőr.
Köszönjük, bátyám! MI eggyel sem találkoztunk, de azért kösz. Azért óvatosságból lementünk a rakpartra, egy szimpatikus stéghez (vagy mi). Itt gyorsan össze is mixeltük a csodaszert. Talán négyen lehettünk, vagy öten? Nem emlékszem. Gulyira, DT-re igen, és talán volt még valaki. Krisz? Gábor? Nem tudom.. Mindegy. Ezen az estén jöttem rá, hogy a Budai Oldal esténként gyönyörű. Az autók, lámpák olyanok, mint egy óriási, ragyogó fényfüzér. A Vár meg.. Hát, mit ne mondjak, beköltöznék. Jól eldumáltunk. marhultunk.
Visszafelé meg az üres műanyag flakonokat rugdaltuk. Párszor sikerült a Pala területére is emelni. Persze, dacára a "harapós kutya" táblának, nekem kellett másznom. Olyan gyorsan sikerült megtenni az utat, hogy szerintem az rekord volt. A félrészeg-mássza-a-kerítést-páni-félelemben sport rekordja..
Talán az utolsó igazi bulim a srácokkal, már harmadikos koromban esett meg (középiskola). Krisz Buli-lakjában. Azóta már ügyvédi iroda (a mamája ugyanis ügyvéd). De akkor még csak két kanapé, egy asztal, és minimális konyhai berendezés volt az össz. bútorzat. A zenét valami hordozható magnó szolgáltatta, egészen tűrhetően. Akkor elhívtam Vityát is, aki hozta az aktuális barátnőjét (Akinek OLYAN melle volt, hogy másra nem is emlékszem a nőből. Ja,arra, hogy a legintimebb gesztusa egy gyengéd kézfogás volt egész románcuk alatt. Szegény Vitya!)
Azon az estén sikerült "a jó lovas katonásat" játszanom a fentebb említett úriemberrel. A játékot a BME-s őrültek találták ki, talán az építészek közül. A lényege: Elkezdjük énekelni a jól ismert népdalt, és annál a résznél, hogy "eszik-iszííík", jól bedöntjük a kezünk ügyébe lévő szeszt. Aztán újra. Aztán újra, majd megint. A játék addig tart, amíg vki ki nem dől. Szó szerint. Sajnos nekünk döntetlenre sikerült a dolog, ugyanis elfogyott az alkohol... Hiába, jók vagyunk. Talán az a buli volt a csúcs, onnantól egyre kevesebbet jártam ilyen "kanbulikra", és lényegesebben kevesebb szeszt tudok legurítani. Ami talán nem is baj..
De persze buli terén nem ez volt az utolsó.. Volt még jó pár szilveszterünk, de az már a klánnal. Sőt, emlékszem még egy balatoni turnéra is ezekkel a marhákkal.. De a bulizós korszak Krisszel, Gulyival, Gáborral, Anikóval, DT-vel, Zsófival, Macival, Rebekával etc. abban a buli-zugban lezárult. A többi éjszakázáson már vámpírkártya, szerepjáték mind szóba került, leszámítva azt a balatoni éjt, de hát akkor is a klántársakkal voltam (és megvertem Argit biliárdban, kétszer. Pedig neki saját dákója is van!)..

Péntek 13.

Mi történt ma? Én voltam, vagy valaki más? Most, pár nap távlatából egy álomnak tűnik. Valami folyékony, nyúlós álomnak, amit csak homályosan látok, mintha arany ambrózián keresztül szemlélném a világot. Kristályos, töredékes emlékek a nap első feléről.
Rémlik, mintha Fehérvár, az az átkozott város várt volna. Mintha..mintha tesiztem volna, és megkaptam volna az aláírásomat, végre-valahára. Mintha még élveztem is volna az irányított kínzásokat. Persze, ha már nem KELL csinálni, akkor máris más, nemde? Ha magamért teszem, akkor az már-már elfogadható (feljegyzés: keress normális termet/aikido tanárt, amint szabadulsz). Aztán mintha éhesen, fáradtan rohantam volna Budapestre, azon belül is A Városba. Rémlik, hogy gyorsan bedobtam a sütőbe egy mirelit pizzát, és kb. 5 perc alatt ettem volna meg..szendvics, CD, könyv - mind a táskába, és rohanás a szigetre.
A fókusz kitágul, a lencse tiszta, s immáron emlékezem.
Kiderült, hogy nagy valószínűséggel max. öt ember megy a szín-párbajra. Valamint, hogy Cue nem jelenik meg, és hogy megint találkoztam két emberrel, akit nem ismertem. Nem gond, mintha két felemet kiszedték volna, felnagyították, s elémrakták volna. Az egyikük (neve nem rémlik) nyelvész szeretne lenni. Szegény. Engem is érdekel, nekem is tetszik, de ENNYIRE azért nem. Ráadásul bitang nehéz is. De sebaj, én drukkolok neki.
A másikuknak (Eldamyl?) olyan "humora" volt, ami nálam is túltett. Pedig vacak, fárasztó, szar poénok gyártásában (amiket gyakorta csak magam értek/nevetek) jó vagyok. De überelt. Ezennel fejet hajtok, s letészem a lantot (aztán, ha nem figyel senki, gyorsan felkapom, és a kabát alá rejtem. Én nem láttam, ellopták volna?).
A színjátszó egy aranyos beszélgetésbe fulladt, némi marhulással. Egy-két hányaveti kísérletet tettünk ugyan, hogy összekapjuk magunkat, de zéró eredménnyel. Sebaj, én jól éreztem magam, és remélhetőleg az a két player, akik mennek a párbajra, azok csippentettek valamit (ami remélhetőleg nem csak Mentos volt. Azt ugyanis sikerült elejtenem/kiköpnöm..). Ja, és ugrálni sem ugráltunk . Sebaj.
Megnyugodtam. A depp-sisters egyik fele meg van mentve, de legalábbis jó kezekben van. Az úriember szintén markolt abból a humor-ládából, amiből Eldamyl, de legalább módjával.
Arról meg végképp nem írok, hogy miért butaság a péntek 13.-át egy szerencsétlen, szomorú napnak tartani. Szerintem a világ legszebb napja volt, az a Péntek.

2005. V. 14.

Einstein egy mocsok. Miért nem lehetett volna az esti buli olyan hosszú, mint az előtte való, gyötrelmesen lassú nap? A csapból csöpögő cseppek legalább percekig zuhantak alá a mosdókagyló szédítő mélységébe. A másodpercmutató jégropogással, csigatempóval vánszorgott előre. Ráadásul még meg kellett keresnem egy KJF-es épületet Budapesten, ahol még soha nem jártam. Átok reád, hírolvasás! De legalább megkaptam az aláírásomat. Azért a tanár odaszúrt egyet, hogy nem emlékszik, vajon a vizsgalapomat is aláírta-e. Kösssz. Most járhatok ennek is utána. Ha nem írta alá, akkor nagy esélye van annak, hogy újra vehetem fel a tantárgyat. A Komm. tanszék nem az emberbarátságáról híres. Mondjuk úgy: a titkárnők rohadt rátariak, gőgösek, és különben is, boruljunk le nagyságuk előtt, amiért egyáltalán szóba állnak velünk. Nem mintha ők lennének értünk, áh, dehogy.
Mindegy, aláírás megvan. Hála ennek, nem mehettem se apámhoz, se moziba. Mert neki pont 12-kor kellett órát tartania, amire persze fél óra késéssel jelent meg. Mindegy, nem őrá haragszom, hanem a rendszerre, meg persze magamra.
Otthon fel-alá járkáltam. Nem találtam a helyem, nem volt kedvem otthon semmihez, csak lebegtem. A kedvemért a percek ugyan nem lettek gyorsabbak. Írni se tudtam, enni se nagyon (Úgyhogy egész nap zabáltam, rendszertelenül, és csak sütit..). Beugrott Krisz, dumáltunk egy félórát, megbeszéltük, hogy össze kéne csődíteni a népet egy jó kis nosztalgiázó, dumálós estre. Hányszor hallottam én ezt az évek folyamán, és egyszer se lett belőle semmi. Tulajdonképpen lelkesülök egy ideig, aztán el is felejtem az egészet. Remélem, most nem így lesz.
És végre eljött a pillanat! 19:30! Mehetek! Irány a Keleti, és már ott is vagyok!
A "buli" isteni volt. Annak ellenére, hogy no music, no dance (hála istennek!), és egy kevéske, jóízű bor ( az igényesség kedvéért: balatoni furmint, spanyol habzó-bor. Meg ananászlé, szőlőlé ). Az, hogy jól éreztem magam, nem kifejezés. Valami nagyon fontosra jöttem rá. Bennem volt már 13.-a óta, ott motoszkált, fickándozott az agyamban. Ez nem hagyott nyugtot se tegnap, se ma, és talán nem is fog egy jó darabig.



Nem vagyok egyedül.