Domo arigato, Anjin san!

Miről is szól, egy bulis hétvége utáni vasárnap? Leginkább a sötét szobában való punnyadásról. Nincs mit tenni, unatkozol, gépelgetsz, tévézgetsz. Közben morfondírozol, folyamatosan. Tervezgeted a jövő hetedet, sajnálod magadat (mert azt muszáj). Néha eszel is, sőt, ha nagyon unatkozol, akkor azért eszel. Mert mondjuk izlik a kaja (spec. jelen esetben: majonézes krumpli+fasírt). Hallgatsz egy kis régen nem élvezett zenét (Metallica: re-load). Vagy mondjuk csinálsz néhány paklit. Unalmadban esetleg be is bugyizhatod őket, még a régieket is. Előásod szekrényed mélyéről a régi, koszos, elhasznált védőfóliákat, és bugyolálod a régimódi blokker-tzimisce paklid. Asztán rájössza tutira, egy egészen új koncepcióra, és összerakod, először fejben, majd valójában is. Ez annyira megtetszik, hogy gyorsan lejátszol egy partit, és rájössz, hogy alaposan beragadhat az egész, ha nem jön fel EGY lap. Sebaj, azért is mész majd Rackbe, hogy kipróbáld, és jól elcsesszék a kedvedet. Sebaj, lesz majd valahogy. Persze összedobsz egy kakafónia paklit is, hogy egy mosolyt kicsalj valakiből. Hehh, jó hely ez a HIK. Csak mindazt, amit elterveztem, hogy leírom, rokord sebességel felejteti. De azért akad még valami.

The last Samurai

Edward Zwick filmje. Igazándibol csak egy kicsit a filmről, a többit séróból. Szóval egy film, ahol nem Tom Cruise-zal van a baj. Igazándiból Tommy fiú kihozza magából a maximumot, ami se nem sok, se nem kevés. Láttuk már jobb szerepekben is (Lestat). De sebaj. Valójában nekem a rendezővel van bajom.
Giccses, amerikai film, Hálivúdi szuperprodukció, tömegfilm. Most mindent elmondtam róla. Sajnos, emiatt pont a lényeget nem tudja elmondani, mert az habos rózsaszín köntösben van. Kedvenc jelenetem, amikor Katszumoto és Nathan a cseresznyéskertben beszélgetnek életről-halálról. Istenem, micsoda közhely hegyek! Virágzó cseresznyéskert..Japán..szamurájok..bölcs keleti filozófia..a bukott hősök kesernyés noirsága..jajajajj. A belem kifordul. A néző nem is veszi észre, hogy elhangzik egy csodaszép haiku. Sajnos a legtöbbnek a végén sem esik le, hogy Katszumoto uolsó szavai a versének utolsó sora. Sebaj. Az is giccses, mint az egész film. Amit "mintha már láttam volna egyszer". Emlékszik rá valaki? Külhonból szakadt idegen, aki felveszi a szamurájok szokásait..barátja lesz egy daimjo..beleszeret egy egzotikus szépségbe. Jó ez az Anjin san..izé..Algren san. De legalább itt nincs valami "Sógun", ugye? Na, mindegy. Azt már meg sem említem, hogy Katszumotot ronin, ergo nem tartozik a császárnak hűséggel: Hisz ha nem volna az, akkor hol a tradícionális szamuráj-konty? Sehol. Watanabe színész úr ugyanis kopasz.
A kelet romantikája?
Sokkal többre becsülöm a Japán harcművészetet, mint a Kínait. A shaolin a befeléfordulást, a buddhista utat tanítja. Edzi a testet és a lelket, hogy elérjük a tökéletességet, sé az út végét, azaz a menyországot. Budhizmus, über. A Japán mást tanított. Az alázatot, a feláldozást és a becsületet. A tökéletességre való törekvés itt is megvan, de csak eszköz, és nem a cél. A cél ugyanis egy jó élet, és egy jobb halál. Nem misztifikálják túl a harcművészetet, igaz, a vallás itt is megvan. Főleg az Aikido-ban, az én stílusomban. Sokan kritizálják, miszerint az aikido "kontraharc", nem igazi bunyó, éles küzdelemben nem ér semmit. csak köríves mozgások vannak benne, nem tanít támadni (ütni, rúgni). Igaz, igaz. Ellenben öt évnyi tanulás után legyőz bárkit, kivéve thai, MMA, vagy ninjitsu harcost. A többit üti. Na, mindegy.
Mit jelentett szamurájnak lenni? Ha lefejtjük a mézes-mázos amerikai maszlagot, akkor szamurájnak lenni azt jelentette, hogy szabadon ölhetsz. Egy ilyen ember nemes volt, élet-halál korlátlan ura, és szolgája. Mert amíg ő is nyakazhatott, addig a gazdájának egyetlen szavába került, hogy nyiszálja fel a hasát. A középkori japán nem volt egy rendes hely. Gyakorlatilag nem volt év háború nélkül. A csoda az volt, hogy egyesek képesek voltak felülemelkedni a véres önkényuralmon, és művészetté emelni a gyilkolást. Annyira, hogy évek múltán már nem, mint pozícióelőnyként tekintettek a harcra, hanem valódi, belső versenyként. Magukkal versenyeztek. Ilyen a kendó is. Két páncélos ember egymással szemben, alig észrevehető mozgással. A kardjuk felső tíz centije mozog, egy helyet keresve. Mert ha megtalálja a tökéletes egyensúly pozícióját, akkor támad, és a másiknak esélye sincs védeni. Láttam, így van. Az ellenfél meg sem tud mozdulni, ha a tökéletes pontról támadnak.
A szamurájok elkezdtek iskolákat alapítani. Sajnos ez sokaknak megtetszett, és a köznapi pszihopata-hentes szamuráj is alapított iskolákat, és nagyon sok ilyen "tanár" létezett. sajnos így nehéz volt igazi művészeket találni. Miről ismerték fel egymást? Nem csak a kardhoz értettek, hanem verset írtak, festettek. Írni tudtak, ami azért Japánban nem egyszerű. A katanájuk nem fegyver volt, hanem több. A lelkük.
Ráadásul mindvégig szolgálatban álltak, ha az uruk úgy kívánta, hadba szálltak, vagy tanították a fiaikat. Emberek voltak, és a szó nem negatív értelmében. Habár pszihopata gyilkosok, egyben filozófusok, és tiszta lelkűek is. Nem azrét öltek, hogy hatalmukat fitogtassák, hanem mert muszáj volt. De nem félték a halált.
El is érkeztem a legfontosabbhoz. Szamuréjnak lenni egyenlő a halálra való készüléssel. Úgy éltek, hogy bármikor meghalhattak, és ezért minden napjuk az utolsó volt. Tehát úgy KELLETT élniük, hogy minden nap teljes legyen, szép legyen, hasznos legyen. Ezért állnak hozzám közelebb, mint a shaolin.
Ha meg kéne halnom, akkor meghalok, egy pillanat alatt. Sajnos természetesen volna mit bánnom. Főleg a hozzám közelebb lévő embereket sajnálom, mert az elmúlásommal bánatot okoznék nekik. Na, de mind1. És igen, van ez a cseresznyevirág, van a katana, van a jól kinéző páncél. Minden, ami a nyugatnak tetszhet, és tetszik, és átromantikázzák az egészet. Lásd: Sógun, vagy Last samurai. Hazugságokba bújtatott történelem. Aki kíváncsi az igazi szamurájokra, és szépirodalomra, az olvasson Muszasi könyveket. Igaz, egy kicsit zavaró a főhős lépten-nyomon felbukkanó nőügye, de azért még élvezhető. A "kelet Elfújta a Szele". Az biztos. De legalább reálisabb, mint a többi amerikai maszlag.
Sajnálom a Shaolint is. A harcművészetük látvány-sporttá nőtte ki magát, tisztelet a kivételnek. Sajnálom.