szorongásaim rövid története

Teganp hazafelé szomorúan mentem haza. Magam sem tudom, miért. Nagyon nehéz azt mondani a párodnak, hogy "Holnap ne találkozzunk". Ugyebár természetes, hogy a legjobbat akarom a Kedvesemnek. És néha elfelejtem, hogy ő tényleg jár suliba, és dolgozik, és színisuli, és mese, és kacagás. Tagadhatatlanul léhűtőbb vagyok mostanában, bár ez nem csak rajtam múlik. S ha csak tehetném, minden pillanatom vele tölteném, reggeltől estig. Íme a hiúság bűne? Mert nem teszek-e rosszat vele emiatt? Jó kérdés, és kínosan ügyelek rá, nehogy "megfojtsam". Meddig terjed a szabadság, s mikor telepszek rá másra?
Ha miattam érné újabb hátrány, azt nem tudnám egykönnyen megbocsájtani magamnak. Márpedig úgy érzem, ez éppen így áll. Legyen az suli, vagy mittomén mi. Tegnap szomorúan mentem haza. Megígértem magamnak, hogy ha így lesz, leírom. Mert eddig még csak egyszer történt ilyesmi, köntörfalazásunk délutánján. Gondolok néha rá.
Azt álmodtam tegnap, hogy fantasy világban vagyok barbár, de a kardom pengéje olyan volt, mint egy gyakorlókardé. ergo: harcképtelen. Ennek ellenére elfogtam egy törpe tolvajt. Majd én voltam a tolvaj, s menekültem önmagam elől. A végén békés öregkorom volt, de nem sikerült elkapnom a bűnöst. Aki már nem én voltam, ennek ellenére a törpe alakját viseltem, csak öregen.
Ma a metrón mosolyogtam. Láttam még egy udvarias embert, aki előre engedett egy lányt. Utána egy idegen a vállamba tüsszentett. Öblösen beszélt a mellette álló asszonnyal, és bocsánatot sem kért. Eddig tart egy mosoly? Több kéne, s kevesebb szorongás. Vagy öntépés, nevezd, aminek akarod.
Még mindig nem hívtak vissza, pedig mostanra ígérték. Csak erősödik bennem az érzés, hogy semmire nem vagyok jó. Kolonc? Így is nevezhetnénk. S a legrosszabb, hogy nem tehetek róla.