Betegségem harmadik napja vol.2.

Van egy kis étvágyam. Igaz, ezeddig ma már húú..ettem egy yoghurtot és egy műzlit. Nem rossz, mit? Most éppen a tegnap megcsinált, ám evés ügyileg félbehagyott hambit majszolom. Étvágyam lenne, de estére lesz a torkom a legrosszabb, és minden egyes nyelésért megszenvedek. Ha nem figyelünk oda, nem is tudjuk, hogy egy nap, csak úgy, spontán, mennyit nyelünk. Hát én tudom. Sokat.

Reggel elhatároztam, hogy végre elmegyek orvoshoz. Mondja ki a halálos ítéletet. Indulás előtt felhívott doktor uram, kollegám, mini diktátorom, sofőröm, cimborám, besúgóm. Érdeklődött, mikor megyek vissza. Tájékoztattam, hogy a dokinéni mondja meg, nem én. Fel is szedelődzködtem, s a tervezett fél tizes induláshoz képest egy órával később (feltartottak, tényleg! A hülye internet) el is indultam. 32-es buszra várni nem jó, tíz percet nem, s odakint meg közben tél lett, megint. Persze, tudtam én, de azt nem, hogy lázas ember ennyire tud fázni, ha kint öt fok van. Állítólag. Szerintem mínuszban volt annyi. De kibírtam, nem ültem le, sőt, el is gyalogoltam a dokihoz :hero:!
A váróban ismét eltöltöttem egy röpke órácskát. Mert valaki van olyan álságos és rafinált, hogy előre bejelentkezik. Én nem. Ha én megjelenek valahol, tessék engem AZONNAL kiszolgálni, kérem! Hisz én vagyok a híres..őőő..híres..őőő Én, na!
Ellenben játszottam egy 18 hónapos kisfiúval, grimaszversenyt. A tét egyszerű volt: a sírásra nedvesedő szemeit kellett felcserélni nevetéstől nedves szemekre, műtéti út nélkül. Sikerült. 18 hónaposan már illene beszélni, nem? Szerintem igen. Énalig múltam egy éves, amikor..na, de hagyjuk.
A dokinő meg lelohasztotta az apokaliptikus diagnózisos elvárásaimat, s nem mondott, tulajdonképpen semmit. Csak azt csinálta, mint eddig bármikor: eggyel nagyobb adagú antibiotikumot írt fel, hátha nem működik. Valamint jól megfedett, hogy nincs itthon lázcsillapító. Ajánlott egyet, megvettem, és érdekes megállapításokra jutottam. Valószínű, ha gyógyszerész, orvos, kémikus lennék, mást gondolnék a dologról, de kétségeim támadtak a Saridon, illetve Rubofen (paracetamon nevű anyag) kapcsán. Hazafelé vettem tehát gyógyszereket, és a 32-es az orrom előtt ment el, egy Ickével.
Hm, anyámat is fel kéne hívnom ez ügyben. Mondjuk már csak azért is, hogy közöljem, vasárnap kihagynám a családi banzájt, egészségügyi okok miatt. Eh, mindegy, majd később. Ellenben letöltöttem az Animatrixot, megnéztem megint, és már a Last message of the Osirisnál a sírás kerülgetett. Animáció ilyen jól eltalált nem lehet (se animált női hátsó. Kár, hogy meghal..Nem, meggondoltam. Túl jó volt, haljon csak meg! Anomália, all must be destroyed!).
Jah, Oblivionnal is egy kicsit keveset játszom. A fő történet kétfelé vált, s az egyik szerint sokszor kell Oblivionba mennem, kapukat csukni..Unalmas. Gyakás az egész. Tényleg, rettenetesen unalmas. Az volt a jó, hogy be kellett menni egy vacsorára, s ott egy varázslatot ellőni - amire mindenki meztelen lett! Igenigen, a vacsora a bárónő palotájában volt, a bárónőval, párjával, s illusztris vendégeikkel. Utána meg szökni kellett,m ami nehezen ment, mert a városőrség nem volt mezítlen, én igen..
Gillz pedig..
Igen, valóban átalakult a szerelmem, ami tagadhatatlanul megvan - félreértés ne essék. Csak másmilyen. Ha be kéne sorolnom, akkor a kezdeteki "lángoló erdőtűzből" az "Ezer éve álló vár" képeit használnám. A vár mindig ott van, befogad, megvéd, titkokat zárhatok el benne, s örökké ott lesz. Azt hiszem, ez az oka annak, hogy ANNYIRA nem pánikolok, hogy egy hétig nem látom Őt (de pánikolok, csak kicsit). Viszont annál inkább tudom, hogy ha elveszíteném, akkor az olyan érzés lenne, mintha elveszteném a lakásom, s nem fogadna be sehova senki. Kóbor gazdátlan kutya lennék, vagy valami hasonló (vau).

Hm. Tegnap azt hiszem, éjfél körül feküdtem le. Megnéztem a Banditák című habkönnyű vígjátékot. Aki könnyed kikapcsolódásra vágyik, annak ajánlom jó szívvel. Bruce Willis, Thorton, Blanchet (akit először kellett volna említenem, na mindegy). Rájöttem, hogy Billy Bob Thorton nagyon jó színész. Három teljesen különböző szerepben láttam eddig (A nemzet színe-java, Szörnyek keringője, Banditák), és mindegyik alkotásban majdnem tökéleteset alakított. MOndjuk a Banditákban nem volt nehéz, azt már Lemmon is megmutatta.
Hoppá. Már majdnem negyed tizenegy. És korántsem reggel. És a torkom még mindig fáj. Nagyon. Ez a legnehezebb. A lázzal sem volt gondom, a fejfájással sem, de a trokomat nagyon nehezen viselem. Nagyon jó lenne bíztatásért, erőért a Kedveshez bújni, de nem lehet. Karantén. Legalább hétfőig. Talán ez a legnehezebb benne. Szombaton fogok a legerősebben pánikolni, depressziózni, már érzem.