Long time
Egy ideje nem blogoltam. Valahogy belefáradtam, vagy mi. Fogok, persze, ezentúl is, csak ritkábban. Valahogy nem érzem szükségét annak, hogy leírjak dolgokat. Inkább játszom Obliviont. Biza´ már Arch mage vagyok és Grand champion. Jah, meg gonosz gyilkos, és sunyi tolvaj. Bár nem hiszem, hogy végigtolom ezeket is. Inkább megyek a fő szál után, azt hiszem. Kéne egy Jobb vért..
Elmaradásaim vannak mindenféle buta blogláncok terén. Még midnig nem szeretem őket..
Ennio Morricone - The Legend of 1900 (Soundtrack) - Playing Love
Kedvenc film egyik legjobb száma. Morricone, persze, Oscar díjjat kapott végre, de szerintem ennél többet is érdemelne. A jelenetben egy zongorista játszik, aki soha nem száll le a hajóról. Így a producerek a zenefelvevő gépet (ami hatalmas, lévén a viláűgháborúk előtt járunk) vitték fel hozzá. Elkezd imprózni, majd hirtelen meglát egy lányt a kabinablak előtt. S minden idők legszebb zongoraművét játssza, ami azonnal félbeszakad, ahogyan a lány eltűnik. Régi önmagamra emlékeztet, főleg, mikor 1900 keresi a kapcsolatot a lánnyal.
Ghost in the shell ost - Floating Museum
Hedonistáknak ajánlom: Végy egy kád forró vizet, dőlj bele, de az sem rossz, ha a hideg kédban vacogsz, miközben engeded a forró vizet. A legjobb, ha ez teljes sötétségben teszed, miközben ez a szám megy a háttérben, lehetőleg hangosan, mert a víz csobogásától nem nagyon hallani. De úgy se rossz, hogy az arcod egy piszkos ablaküvegnek támasztod, miköüzben robogsz haza Fehérvárról. S közben arra gondolsz, hogy..de ez mindegy, mert még ha nem is gondolkodsz, a zene erre sarkall. A filmben is. Ha esetleg valaki látta volna, tudja miről beszélek. Lehet szeretni, utálni, de gondolatokat szül. Akár akarod, akár nem.
Hair - Original Soundtrack-1979 - The flesh failures (Let the sunshine in)
Ismét filmzene. Tulajdonképpen akárhányszor hallom, kiráz a hideg. Látom magam előtt a halálba menetelő katonákat, akik egy emberként énekelnek, s köztük Bergert, aki Claude helyett megy meghalni. S Claudeot, aki fut vissza a kantinba, de azt üresen találja. Minden idők legmegrázóbb momentuma. Na, persze, a Hair nekem mást is jelent, szinte összemosódott egy gyerekes szerelemmel, amivel Boszilány iránt éltem. Életem lehetősége lett volna, talán, de nem akartam élni vele. Ki tudja, mi történt volna, ha igen. Mindenesetre nem bántam meg. Ha így lenne, akkor már nem lennék együtt Gillzzel. De nem így történt, s ma boldog párkapcsolatban élek.
A zene? Az zseniális.
Pink Floyd - Wish You Were Here (1975) - Wish You Were Here
Nos, ezt nem kell magyarázni. Ha valaki, bárki látta, ahogy Gilmoure a Wembliben énekel, az tudja, miről beszélek. Midnenesetre legalább nem filmzene. Én nem Angliában, hanem egy tv előtt láttam, többször, a Pulse DVD-n. Minden idők legjobb, legmeghatóbb koncertje, hiszen búcsú volt a maga nevében. Habár azóta két szóló, és tucatnyi válogatás - album jütt ki, a Pink Floyd akkor szűnt meg. A Wish You Were Here album személy szerint a három kedvenc közül az egyik. Ennél szebb lírai szerelmesdalt még nem fogalmaztak. Ember legalábbis még nem.
Én lecserélném.
Pink Floyd - The Wall (1979) - Hey You
A Falat nem láttam, először hallottam, nekem a zene kategorikusan különválik a filmtől. Először kölcsönkértem apától, majd este, lefekvés után hallgattam meg. Nem láttam, nem szagoltam, csak a zene volt. S az egész albumról ez a legmegkapóbb, sodró, és szenvedélyesebb szám. Nem tudtam ugyan, miről szól, nem láttam a képeket, ahogyan Pink kidobja a TV-t és szép lassan megőrül. Hallottam csak. Még a szöveget sem rétettem, mondhatni, a számot háromszor fedeztem fel. Mindháromszor éteri élmény volt. Ezeddig, ha kell ilyet mondanom, ezt a művet jelölném meg, mint eddigi életem legkedvencebb számát. Mi a titka? Fogalmam sincs.
Pink Floyd - 1987 - A Momentary Lapse Of Reason - Sorrow
Gilmour éra. Egy ideig tűnődtem, hogy ezt, vagy a High Hopes-ot írjam, de maradt ez. Egyrészt a High Hopes agyonhallgatott szám, másrészt a Sorrow nem csak a bandáról szól. Így bűntudatot még az Anathema sem tudott megfogni. Gilmour legjobb száma, talán, de ez személyes vélemény csupán. A már emlegetett koncerten nincs ember, aki ne érezné NAGYON kicsinek magát, amikor qa lézer elkezdi szórni, s a gitárszóló megremegteti a falakat. Nekem katarzis-szerű élményt okozott, őszinte részvétem azok iránt, akik élőben élvezhették (és különben is: pukkadjanak meg!)
The Gathering - Sleepy Buildings - Amity
Anneke. Aki elvarázsol, aki megbabonáz, aki, legyen bármilyen jó kedvem, nyomorba dönt. Aki előhozza a legrosszabb hangulatom, aki a nyomorba dönt. Anneke a csodálatos, aki a hangjával fest, akit nem lehet nem szeretni, aki mosolyt hoz,. pusztán egy pillantásával, Anneke a csodálatos, aki sokunk kedvence. Még nem volt ember, akinek miután megmutattam, ne szeretett volna bele, s ne kezdte volna metélni az ereit. Köztük van anyám is, és szerencsére mindezidáig az érmetélés csak virtuális maradt. Különben összerondítanám a billentyűzetet. Amit a Floating Museumnál írtam, azt Annekére is vonatkozik. Sötét, víz, és Gathering. Majd egy ölelés, mert aki beleesik a zenéjükbe, az méltán számíthat egy örvényre, ami magával ragadja. És a leginkább ragaszkodó szám az Amity (nekem).
Tiamat - A Deeper Kind of Slumber - A Deeper Kind of Slumber
Most vagyok bajban. Mit írjak egy zeneileg a fentiekhez közelíteni sem tudó zenekarról? Akik líraiságot tekintve egy tucatgót zenekarhoz hasonlítanak leginkább, s szinte semmiben nem túnnek ki az átlagos posványból? Miért vagyok oda annyira ezért az albumért, s annak utolsó számáért? Talán azért, mert ebben az egy műben sikerült valami olyat alkotniuk, amit azaddig csak ritkán. MÉG nem annyiras pop, MÁR nem koncepciótlan. Nem akar több lenni önmagánál, azaz egyetlen hangulatot fest, hoz elő, legyél akárki. Leginkább az ezt megelőző két számmal érdemes meghallgatni, én így szoktam tenni. A Tiamatot szeretem, félreértés ne essék, de semmivel nem tartom többre, mint a Crüxshadowst, vagy Clan of Xymoxot. De a Tiamatot mégis valamiért jobban kedvelem bármelyik gót bandánál.
Tiamat - SkeletonSkeletorn - Best friend money can buy
Ismét. Fehérvárról hazafelé, arcom a koszos üvegnek, és próbálok aludni. Egy lányra gondolok, egyfolytában, féltékenyséági rohamok törnek rám, mert nem mondta el, mi volt az aznapi programja, és elegem van belőle, de mindeközben egy másik lányra gondolok, és arra, hogy Elízium csak hetente van, és kéne mennem színjátszani vele. Mondjak még? Nem hiszem, hogy szükséges lenne, mert a blogomat is neki, ennek a másodiknak kezdtem el írni. De sajátos szabályokkal. A szám azt a keserű mélabút reprezentálja, amit az előző elvesztése felett éreztem, s a reményt, melyet az új adott - hiszen tőle kaptam az albumot is.
Chris Rea-The Road To Hell-1989 - Tell me There´s a Heaven
Erről nem is mondok semmit, csak a szövegét postolom. Azt hiszem, már tettem így, de ismétlés a .. de utálom a közhelyeket!
The little girl she said to me
What are these things that I can see
Each night when I come home from school
And mama calls me in for tea
Oh every night a baby dies
And every night a mama cries
What makes those men do what they do
To make that person black and blue
Grandpa says their happy now
They sit with God in paradise
With angels wings and still somehow
It makes me feel like ice
Tell me theres a heaven
Tell me that its true
Tell me theres a reason
Why Im seeing what I do
Tell me theres a heaven
Where all those people go
Tell me theyre all happy now
Papa tell me that its so
So do I tell her that its true
That theres a place for me and you
Where hungry children smile and say
We wouldnt have no other way
That every painful crack of bones
Is a step along the way
Every wrong done is a game plan
To that great and joyful day
And Im looking at the father and the son
And Im looking at the mother and the daughter
And Im watching them in tears of pain
And Im watching them suffer
Dont tell that little girl
Tell me
Tell me theres a heaven
Tell me that its true
Tell me theres a reason
Why Im seeing what I do
Tell me theres a heaven
Where all those people go
Tell me theyre all happy now
Papa tell me that its so
Elmaradásaim vannak mindenféle buta blogláncok terén. Még midnig nem szeretem őket..
Ennio Morricone - The Legend of 1900 (Soundtrack) - Playing Love
Kedvenc film egyik legjobb száma. Morricone, persze, Oscar díjjat kapott végre, de szerintem ennél többet is érdemelne. A jelenetben egy zongorista játszik, aki soha nem száll le a hajóról. Így a producerek a zenefelvevő gépet (ami hatalmas, lévén a viláűgháborúk előtt járunk) vitték fel hozzá. Elkezd imprózni, majd hirtelen meglát egy lányt a kabinablak előtt. S minden idők legszebb zongoraművét játssza, ami azonnal félbeszakad, ahogyan a lány eltűnik. Régi önmagamra emlékeztet, főleg, mikor 1900 keresi a kapcsolatot a lánnyal.
Ghost in the shell ost - Floating Museum
Hedonistáknak ajánlom: Végy egy kád forró vizet, dőlj bele, de az sem rossz, ha a hideg kédban vacogsz, miközben engeded a forró vizet. A legjobb, ha ez teljes sötétségben teszed, miközben ez a szám megy a háttérben, lehetőleg hangosan, mert a víz csobogásától nem nagyon hallani. De úgy se rossz, hogy az arcod egy piszkos ablaküvegnek támasztod, miköüzben robogsz haza Fehérvárról. S közben arra gondolsz, hogy..de ez mindegy, mert még ha nem is gondolkodsz, a zene erre sarkall. A filmben is. Ha esetleg valaki látta volna, tudja miről beszélek. Lehet szeretni, utálni, de gondolatokat szül. Akár akarod, akár nem.
Hair - Original Soundtrack-1979 - The flesh failures (Let the sunshine in)
Ismét filmzene. Tulajdonképpen akárhányszor hallom, kiráz a hideg. Látom magam előtt a halálba menetelő katonákat, akik egy emberként énekelnek, s köztük Bergert, aki Claude helyett megy meghalni. S Claudeot, aki fut vissza a kantinba, de azt üresen találja. Minden idők legmegrázóbb momentuma. Na, persze, a Hair nekem mást is jelent, szinte összemosódott egy gyerekes szerelemmel, amivel Boszilány iránt éltem. Életem lehetősége lett volna, talán, de nem akartam élni vele. Ki tudja, mi történt volna, ha igen. Mindenesetre nem bántam meg. Ha így lenne, akkor már nem lennék együtt Gillzzel. De nem így történt, s ma boldog párkapcsolatban élek.
A zene? Az zseniális.
Pink Floyd - Wish You Were Here (1975) - Wish You Were Here
Nos, ezt nem kell magyarázni. Ha valaki, bárki látta, ahogy Gilmoure a Wembliben énekel, az tudja, miről beszélek. Midnenesetre legalább nem filmzene. Én nem Angliában, hanem egy tv előtt láttam, többször, a Pulse DVD-n. Minden idők legjobb, legmeghatóbb koncertje, hiszen búcsú volt a maga nevében. Habár azóta két szóló, és tucatnyi válogatás - album jütt ki, a Pink Floyd akkor szűnt meg. A Wish You Were Here album személy szerint a három kedvenc közül az egyik. Ennél szebb lírai szerelmesdalt még nem fogalmaztak. Ember legalábbis még nem.
Én lecserélném.
Pink Floyd - The Wall (1979) - Hey You
A Falat nem láttam, először hallottam, nekem a zene kategorikusan különválik a filmtől. Először kölcsönkértem apától, majd este, lefekvés után hallgattam meg. Nem láttam, nem szagoltam, csak a zene volt. S az egész albumról ez a legmegkapóbb, sodró, és szenvedélyesebb szám. Nem tudtam ugyan, miről szól, nem láttam a képeket, ahogyan Pink kidobja a TV-t és szép lassan megőrül. Hallottam csak. Még a szöveget sem rétettem, mondhatni, a számot háromszor fedeztem fel. Mindháromszor éteri élmény volt. Ezeddig, ha kell ilyet mondanom, ezt a művet jelölném meg, mint eddigi életem legkedvencebb számát. Mi a titka? Fogalmam sincs.
Pink Floyd - 1987 - A Momentary Lapse Of Reason - Sorrow
Gilmour éra. Egy ideig tűnődtem, hogy ezt, vagy a High Hopes-ot írjam, de maradt ez. Egyrészt a High Hopes agyonhallgatott szám, másrészt a Sorrow nem csak a bandáról szól. Így bűntudatot még az Anathema sem tudott megfogni. Gilmour legjobb száma, talán, de ez személyes vélemény csupán. A már emlegetett koncerten nincs ember, aki ne érezné NAGYON kicsinek magát, amikor qa lézer elkezdi szórni, s a gitárszóló megremegteti a falakat. Nekem katarzis-szerű élményt okozott, őszinte részvétem azok iránt, akik élőben élvezhették (és különben is: pukkadjanak meg!)
The Gathering - Sleepy Buildings - Amity
Anneke. Aki elvarázsol, aki megbabonáz, aki, legyen bármilyen jó kedvem, nyomorba dönt. Aki előhozza a legrosszabb hangulatom, aki a nyomorba dönt. Anneke a csodálatos, aki a hangjával fest, akit nem lehet nem szeretni, aki mosolyt hoz,. pusztán egy pillantásával, Anneke a csodálatos, aki sokunk kedvence. Még nem volt ember, akinek miután megmutattam, ne szeretett volna bele, s ne kezdte volna metélni az ereit. Köztük van anyám is, és szerencsére mindezidáig az érmetélés csak virtuális maradt. Különben összerondítanám a billentyűzetet. Amit a Floating Museumnál írtam, azt Annekére is vonatkozik. Sötét, víz, és Gathering. Majd egy ölelés, mert aki beleesik a zenéjükbe, az méltán számíthat egy örvényre, ami magával ragadja. És a leginkább ragaszkodó szám az Amity (nekem).
Tiamat - A Deeper Kind of Slumber - A Deeper Kind of Slumber
Most vagyok bajban. Mit írjak egy zeneileg a fentiekhez közelíteni sem tudó zenekarról? Akik líraiságot tekintve egy tucatgót zenekarhoz hasonlítanak leginkább, s szinte semmiben nem túnnek ki az átlagos posványból? Miért vagyok oda annyira ezért az albumért, s annak utolsó számáért? Talán azért, mert ebben az egy műben sikerült valami olyat alkotniuk, amit azaddig csak ritkán. MÉG nem annyiras pop, MÁR nem koncepciótlan. Nem akar több lenni önmagánál, azaz egyetlen hangulatot fest, hoz elő, legyél akárki. Leginkább az ezt megelőző két számmal érdemes meghallgatni, én így szoktam tenni. A Tiamatot szeretem, félreértés ne essék, de semmivel nem tartom többre, mint a Crüxshadowst, vagy Clan of Xymoxot. De a Tiamatot mégis valamiért jobban kedvelem bármelyik gót bandánál.
Tiamat - SkeletonSkeletorn - Best friend money can buy
Ismét. Fehérvárról hazafelé, arcom a koszos üvegnek, és próbálok aludni. Egy lányra gondolok, egyfolytában, féltékenyséági rohamok törnek rám, mert nem mondta el, mi volt az aznapi programja, és elegem van belőle, de mindeközben egy másik lányra gondolok, és arra, hogy Elízium csak hetente van, és kéne mennem színjátszani vele. Mondjak még? Nem hiszem, hogy szükséges lenne, mert a blogomat is neki, ennek a másodiknak kezdtem el írni. De sajátos szabályokkal. A szám azt a keserű mélabút reprezentálja, amit az előző elvesztése felett éreztem, s a reményt, melyet az új adott - hiszen tőle kaptam az albumot is.
Chris Rea-The Road To Hell-1989 - Tell me There´s a Heaven
Erről nem is mondok semmit, csak a szövegét postolom. Azt hiszem, már tettem így, de ismétlés a .. de utálom a közhelyeket!
The little girl she said to me
What are these things that I can see
Each night when I come home from school
And mama calls me in for tea
Oh every night a baby dies
And every night a mama cries
What makes those men do what they do
To make that person black and blue
Grandpa says their happy now
They sit with God in paradise
With angels wings and still somehow
It makes me feel like ice
Tell me theres a heaven
Tell me that its true
Tell me theres a reason
Why Im seeing what I do
Tell me theres a heaven
Where all those people go
Tell me theyre all happy now
Papa tell me that its so
So do I tell her that its true
That theres a place for me and you
Where hungry children smile and say
We wouldnt have no other way
That every painful crack of bones
Is a step along the way
Every wrong done is a game plan
To that great and joyful day
And Im looking at the father and the son
And Im looking at the mother and the daughter
And Im watching them in tears of pain
And Im watching them suffer
Dont tell that little girl
Tell me
Tell me theres a heaven
Tell me that its true
Tell me theres a reason
Why Im seeing what I do
Tell me theres a heaven
Where all those people go
Tell me theyre all happy now
Papa tell me that its so
posted by Dreamer at 5:19 PM
0 Comments:
Post a Comment
<< Home