kosz

Tegnap anyám vett szőlőt. Tök jó, nagyszemű, méregzöldet. Ma ettem belőle, és mit ne mondjak. Ízetlen vacak volt, sátor alatt érlelt, biokémiai remek. Maximum külcsín, semmi belbecs. Savanyú volt, na. Eszembe jut Nagyapám telkén nőtt szőlő (barack, szilva, birs, eper, málna, minden). Ott élt igazán az öreg, lelkét beleadta a gyümölcsbe. Egész télen arra készült, hogy kimenjen, és gyüjtögetett, vágyakozva nézte a hóesést. Majd eljött a tavazs, és kivonult. A trabanttal kiautózott Nagykovácsira, majd oda-vissza, amíg mindent fel nem hordott a hegyre. Ott is maradt addig, amíg túl hideg nem lett. Régebben naponta hordta az ivóvizet, amíg be nem vezették azt. De füvet nyírt, permetezett, mindent, ami egy telken kell. De minden évben kitűzött egy célt maga elé. Pl.: Megépíteni a konyhát. S az év végére kinőtt a földből egy konyha, rácsimpaszkodva a "főépületre". Ott volt igazán boldog az öreg.
Aztán a nagyanyám el akart költözni.
Ehhez eladta a telket.
Nagyapám ott halt meg, s nem évek múltán.
Elfogytak a feladatok, lassna megszokta, hogy nincs nagy Cél, nincs gyümölcs, nincs semmi. Eltűnt az a hely, amit otthonnak hívott. Onnantól kezdve csak a szobájában "volt". Tévét nézett, és másodkezi újságot olvasott. Ha meglátogattuk őket, akkor örült, akkor mosolygott a szeme. Igazándiból nem érdekelte önmaga, azzal, hogy a nagyanyám elvette tőle a telket, elvette a lelkét. Szabad ember volt, majd olyan ember lett, aki a szabadság emlékéből élt. Ezért mesélt annyit, mikor meglátogattuk. Nem maradt más neki, csak az emlékek.
Az élete utolsó óráiban boldog volt. Talán titkon sejtette, hogy meg fog halni, és örült neki. Igen, örült annak, hogy vége lesz. Nem fog többé sajogni a dereka, fájni a lába, mely elsorvadt, vagy vége lesz a levegőtlenségnek, melyet a nyakában/torkában keletkező rosszindulatú daganatok okoztak. Nem kell többet "lennie".
Miután elhunyt, és kiürítették a fiókját a kórházban, legfelül az unokáiról készült fényképre bukkantak. Azt nézegette utolsó óráiban.