Káros az egészségre...
..amit teszek magammal.
Le kéne szoknom erről. Mármint az ostoba lelkiismeretről, érzelgősségről, elveszett értékekről. Valahogy nem tesz jót, hogy mindennap udvarias akarok lenni, segíteni a kéregetőkön, és aggódni szertteimért. Tök jó volt, ráadásul ezzel kitűnhettem a többi ember közül, mert az jó. Mert feltűnő, vagy mittomén.
Mert feltűnni jó?
De amikor már minden harmadik lépésemnél szórólapot kell elvennem, műanyag pohárba aprót dobnom, metróban (a szerelvényben) kéregető kismamának, vak embernek, nyugdíjjasnak aprót hintenem, adakozni a rákos betegeknek, beteg újszülötteknek, vakoknak, megöntöznöm a virágot, tejet felhordani a harmadikra, jóban lenni mindenkivel, mosolyogni a metróban/utcán, mert leköpnek..
Miért engedem előre a metróban a nőket? Miért nem tolakszom, leszállók elé állni, vagy csak simán nem átadni a helyet? Minden esetben csak rosszallást kapok, lenéző tekintetet, tök mindegy, miként tartom magam az értékeimhez.
Tegnap úgy állított le egy srác (akiről, kezében tartott mappa, meg képeslap köteg, lehetett látni, "miféle"), hogy válaszolnék-e egy kérdésére? Persze, mondom. Itt egy órás monológba kezdett, az ilyen-olyan betegekről, hogy nem adnék-e. Mondom: most nem. Erre sértődötten máris otthagy, semmi "helló", vagy "majd máskor". Pofátlan. Legalább ne úgy jöjjön oda hozzám, hogy" szia, feltehetek egy kérdést", hanem máshogy. Elnézést, végighallgatna? Vagy mittomén mi. De legalább vegyen emberszámba, és ne két lábú pénztárcának.
Vagy ma, mikor előreengedtem a leszálló hölgyeket a metrón. Félrehúzódtam, hagytam, hogy leszálljanak, és utána én is. Olyan visszapillantást kaptam, amitől gyengébb egyedek már sülyednének a föld alá. Hogy én hogy képzelem.
Hát nesztek!
Néha nem értem az embereket. Mind megértésre vágyik, hercegre a fehér lovon, vagy Playmate-re, vagy gazdagságra (azonnal, persze), de ha kapnak egy kis morzsányit is, akkor azonnal támadnak.
Csoda, hogy még a jószándékúak is begyöpösödnek, és elhasználódnak egy idő után? Csoda, hogy ingerült morgással intek a röplaposoknak, hogy tartsák meg a ku**a hírdetéseiket, pedig ezeddig mindig el szotam venni? Hogy rámordulok a Kedvesemre, hogy ne vegye el? Hogy teljes közönnyel megyek el a síró gyereket megnyugtató, szurtos képű hajlkétalan mellett?
A csoda az, hogy ezen még van energiám elmélkedni.
Le kéne szoknom erről. Mármint az ostoba lelkiismeretről, érzelgősségről, elveszett értékekről. Valahogy nem tesz jót, hogy mindennap udvarias akarok lenni, segíteni a kéregetőkön, és aggódni szertteimért. Tök jó volt, ráadásul ezzel kitűnhettem a többi ember közül, mert az jó. Mert feltűnő, vagy mittomén.
Mert feltűnni jó?
De amikor már minden harmadik lépésemnél szórólapot kell elvennem, műanyag pohárba aprót dobnom, metróban (a szerelvényben) kéregető kismamának, vak embernek, nyugdíjjasnak aprót hintenem, adakozni a rákos betegeknek, beteg újszülötteknek, vakoknak, megöntöznöm a virágot, tejet felhordani a harmadikra, jóban lenni mindenkivel, mosolyogni a metróban/utcán, mert leköpnek..
Miért engedem előre a metróban a nőket? Miért nem tolakszom, leszállók elé állni, vagy csak simán nem átadni a helyet? Minden esetben csak rosszallást kapok, lenéző tekintetet, tök mindegy, miként tartom magam az értékeimhez.
Tegnap úgy állított le egy srác (akiről, kezében tartott mappa, meg képeslap köteg, lehetett látni, "miféle"), hogy válaszolnék-e egy kérdésére? Persze, mondom. Itt egy órás monológba kezdett, az ilyen-olyan betegekről, hogy nem adnék-e. Mondom: most nem. Erre sértődötten máris otthagy, semmi "helló", vagy "majd máskor". Pofátlan. Legalább ne úgy jöjjön oda hozzám, hogy" szia, feltehetek egy kérdést", hanem máshogy. Elnézést, végighallgatna? Vagy mittomén mi. De legalább vegyen emberszámba, és ne két lábú pénztárcának.
Vagy ma, mikor előreengedtem a leszálló hölgyeket a metrón. Félrehúzódtam, hagytam, hogy leszálljanak, és utána én is. Olyan visszapillantást kaptam, amitől gyengébb egyedek már sülyednének a föld alá. Hogy én hogy képzelem.
Hát nesztek!
Néha nem értem az embereket. Mind megértésre vágyik, hercegre a fehér lovon, vagy Playmate-re, vagy gazdagságra (azonnal, persze), de ha kapnak egy kis morzsányit is, akkor azonnal támadnak.
Csoda, hogy még a jószándékúak is begyöpösödnek, és elhasználódnak egy idő után? Csoda, hogy ingerült morgással intek a röplaposoknak, hogy tartsák meg a ku**a hírdetéseiket, pedig ezeddig mindig el szotam venni? Hogy rámordulok a Kedvesemre, hogy ne vegye el? Hogy teljes közönnyel megyek el a síró gyereket megnyugtató, szurtos képű hajlkétalan mellett?
A csoda az, hogy ezen még van energiám elmélkedni.
posted by Dreamer at 11:07 AM
3 Comments:
Ne vedd észre a ronda pillantásokat. Nem éri meg, azt vedd észre aki hálás azért amit teszel. én már jó ideje nem is ülök le a tömegközelekdésen székre mert öt perc mulva ugy is fel kell állni egy néninek mert a felnőtt férfiak képtelen rá. Inkább a busz kerekére ülök mert oda senki se akar felmászni. Vagy nem is ülök le. És hálásak érte, hogy átadom a helyem, hogy nem foglalom az övékét és mosolyognak... Aki meg nem az nem érdekel. Neki lesz rosszabb
Hű, hát ezt még jóatyám mesélte: szóval valahol a családi legendáriumban fellelhető a sztori. Ketten utaztak kiskatonák, és leültek a buszon. Nagy volt a tömeg, és fölszállt egy idősebb hölgy, és mielőtt apám megtehette volna, a barátja fölpattant, és hellyel kínálta a hölgyet. Amaz ezt válaszolta rá: "Az Ön által megmelegített székre nem ülök!" - döbbent, néma csönd a buszon: mindenki látta az egész sztorit, az udvariasságot és a durva visszautasítást. A válasz nem késett: "Akkor üljön egy jegesmedve faszára."
Nos, nem feltétlenül kell gorombán bánni az emberekkel, de néha nagyon jót tesz nekik, mert észreveszik magukat. Tarts tükröt eléjük, mutasd meg, hogy milyenek - akkor változni tudnak, ha akarnak, és a jó irányba. Ha nem változnak, hanem megsértődnek, akkor úgy kell nekik, meg sem érdemlik, h foglalkozz velük.
Én már régen csak azzal vagyok udvarias akivel akarok. Aki szerintem megérdemli.
Engem kb mindennap leszólít így a HIK felé valami adománygyűjtő fickó. Eleinte szépen elnézést kértem, nincs pénzem, satöbbi, gondoltam megjegyez és többször nem szólít le. Mostmár max a fejemet rázom meg, amikor rámlövi a sablonszöveget.
Metrón viszont ssoe ülök le, így nem is felejtem el átadni az ülőhelyet :)
Post a Comment
<< Home