Memento of a Cyborg

Ismét megnéztem, mindkét részt egymás után. Meg kell vallanom, hogy a második rész most jobban tetszett. Akkor, amikor a moziból kijöttünk, nem így volt, de, talán magam sem hittem volna, nagyon a hatása alá kerültem. Az egész eposznak, annak könyörtelen és embertelen logikájának. És még arról is el tudok feledkezni, hogy japán robotimádó felhő lengi körbe. S most ilyen a hangulatom.
Lassú, és lopakodó, mint a fény, amikor hajnalban keresztülkúsztik a városon, megmássza a felhőkarcolókat és belopózik a lakásba. Nem kér bebocsájtást, nem kopogtat, hanem siklik, nem állhatja útját semmi. Legalábbis régen így volt. Ma már mi irányítjuk a fényt. A Nap csak egy a sok közül. Sárga LED suhan végig a léghajó oldalán, lámpák parancsolnak nekünk. Villamos áramszedője sül ki. Gépek parancsolnak nekünk. A saját, tudattalan kreálmányainknak vagyunk kiszolgáltatva. S ez egyre így lesz. Elektromos ablakemelő, felfújható üléshuzat. Zenét generáló program, járógép, laptop. Asimov három szabálya semmi a mi világunkban. Nincs AI, de az ember a saját mesterséges intelligenciája. Ő ad feladatot és szorítja ketrecbe saját magát. Szerintem létezik megélhetési rabszolgasák ma is, csak önszántunkból. Ha majd visszanézünk pár száz év múlva, akkor azt mondhatjuk, hogy ma már saját magunk szolgái voltunk. Mi termetettük a tudattalan gépeket, amik parancsolta nekünk. Egy bizonyos átvitt értelemben örömmel válunk bábbá a fém és acélforgács kezében. Közlekedési lámpa, lift, autó, telefon, metro, habverő, mind parancsol. Nincs ghost, csak egy üres váz. Többek vagyunk, mint egy gép, de mégis az irányít.

Másfél, két éve, télen, kiléptem a moziból egy lánnyal, aki leírta , nálamnál jóval olvasottabb, blogjába, hogy meg szeretne nézni egy filmet. Mikor kérdeztem, hogy mennyi "barátja" olvassa a blogját, és mennyi ajánlotta fel, hogy kifizeti neki a jegyet, azt válaszolta, hogy "Sokan és senki". Tulajdonképpen, habár tetszett nekem a lány akkor nem azért hívtam moziba, mert fel akartam volna szedni. Hanem mert emlékszem azokra az emlékkristályokra, melyekben valamit nagyon szerettem volna, de nem tudtam elérni, s a "barátok" sem segítettek, mert nem figyeltek. Azért vittem Gillzt akkor moziba, mert a barátom volt.
Kiléptünk a moziból, és erre gondoltam. Utána csak néztem a fényt. Skála oldalán kapaszkodó, úton elfolyó fényt. Akkor is ugyanolyan lassú volt. Nem én lasultam le, hanem a világ. Egy gép nem tudja ezt megcsinálni, így visszaszorítani az időt.
Persze, egy vetítő hatására, számitógéppel rajzolt illúzió hatására lettem ilyen, és ezt is számítógépen írom.
Nem is lehetne másképp.