homályban
Valami nyugodtság volt benne, s ez tette ennyire bizarrá a dolgot. Halk iroda, csak a számítógépek zümmögtek, és függönyön keresztül láttam, ahogyan lemegy a nap. Mindeközben egyedül, a sötétben olyat tettem, ami undorító volt. Ami felesleges, amit nem akartam. "Önként", persze, mint mindent "önként" csinálnak az emberek. A semmiért. HA a nettó TELJES bérem kétszeresét fizetnék, akkor is azt mondom, hogy ezért az a pénz is kevés.
Történt ugyanis, hogy az ASA-s ügyeket le kell zárni, bármelyik pillanatban. Akármikor szólhat a főnök, hogy MOST. Ezért hívjunk már fel pár embert még a héten..mondjuk olyan 1100-at. Három nap alatt. Megsúgom, hogy én, amikor szarrá hajtottam magam, nyomozással eggyütt egy nap 75 embert tudtam felhívni. Ki lehet számolni a dolgot.
S akkor most, este nyolcig bent voltam. Otthonukban hívtam fel az embereket. Volt vicces eset is, de leginkább szomorú.
1: Vicces eset.
"Jó napot kívánok..
-NEM HALLOM? TESSÉK?
-JÓ NAPOT KÍVÁNOK!
-NEM HALLOM? MERT ÜVÖLT A TV!
-AKKOR HALKÍTSA LE!
-DE ADDIG LEJÁR EZ AZ IZÉÉ!
-TARTOM!
-TESSÉK?"
Szóval inkább üvöltött, mintsem lehalkítsa a tévét a nyolcvan éves mama.
2: megható eset:
Hallottam, ahogyan nyikordul az öreg parketta. Ott volt három generáció a családban. Nem hallottam TV-t, vagy rádiót. Egy légtérben, feltehetőleg nagyszobában volt nagypapa, fia, és beszélgettek, miközben a nagymamával diskurtáltam. Volt ott kicsi is. Az egész olyan békés, irigyelt, és elképzelt idill volt. Ami nekem soha nem lesz, soha.
3: az esetek 90%-a.
Nyolcvanon túli idős néniken és bácsikon hajtottam be azt a nyűves ötezer forintot, amiből ezer ötszáz a cégé. Amit ők tettek rá. A legtöbbször sírvafakadtak a telefonba, hogy segítsek rajtuk. A legenyhébb ez volt: "Kedveském, ény nyolcvan éves öregasszony vagyok, ez engem nem érdekel. Megfáradtam, beteg vagyok. Nem érdekel. További jó éjszakát"- és letette. A legembertelenebb azon eset volt, amikor a néni közölte, hogy a férje ( akin be kéne hajtanom a pénzt) magatehetetlen beteg, ő ápolja, de nem tud fizetni, mert elfogyott rég a nyugdíjja, drágák a gyógyszerek.
Köszönöm, Balázska meghajol, és legszívesebben leöntené magát benzinnel, és mosolyogna, ahogyan a bőre felhólyagosodik, a haja pillanatok alatt leég, majd a szeme kipattan, elpárolog, az ínai elszenesednek, a térde megrogy, és koponyavigyorral elterül, amint már a hús is megfeketedve válik el a csontjaitól.
Hazajöttem. De minek? Vár engem itthon valaki? Hiszen egy híján egyedül vagyok, nincs aki most vígasztalna. Mondjuk miért lenne? Lepereg. Minden lepereg, máshogy nem bírom. Az egyedüllét, az az, ami fáj, de még ezt is elviselem. Egy ideig. Úgyis megtudja mindenki, amikor már nem viselem el. Mert akkor utaztam el. Messzire.
Most csak blogolok, és tessék, Ratzkha, kiöntöm, mert jócskán kiborult. Tulajdonképpen ez hülye szó, mert nem borult ki, csak a környezete telítődött fel, és a felszínen lebeg az a bizonyos bili. Ami lassan megteleik.
De elég ebből. Mosolyogjunk, éljünk, igyunk, fogyasszunk!
"Addig lobogj csak kicsi gyertya,
Harsogjatok csak égi villik,
Örvendezzél derék világ,
Te meg vagy váltva tudniillik."
Történt ugyanis, hogy az ASA-s ügyeket le kell zárni, bármelyik pillanatban. Akármikor szólhat a főnök, hogy MOST. Ezért hívjunk már fel pár embert még a héten..mondjuk olyan 1100-at. Három nap alatt. Megsúgom, hogy én, amikor szarrá hajtottam magam, nyomozással eggyütt egy nap 75 embert tudtam felhívni. Ki lehet számolni a dolgot.
S akkor most, este nyolcig bent voltam. Otthonukban hívtam fel az embereket. Volt vicces eset is, de leginkább szomorú.
1: Vicces eset.
"Jó napot kívánok..
-NEM HALLOM? TESSÉK?
-JÓ NAPOT KÍVÁNOK!
-NEM HALLOM? MERT ÜVÖLT A TV!
-AKKOR HALKÍTSA LE!
-DE ADDIG LEJÁR EZ AZ IZÉÉ!
-TARTOM!
-TESSÉK?"
Szóval inkább üvöltött, mintsem lehalkítsa a tévét a nyolcvan éves mama.
2: megható eset:
Hallottam, ahogyan nyikordul az öreg parketta. Ott volt három generáció a családban. Nem hallottam TV-t, vagy rádiót. Egy légtérben, feltehetőleg nagyszobában volt nagypapa, fia, és beszélgettek, miközben a nagymamával diskurtáltam. Volt ott kicsi is. Az egész olyan békés, irigyelt, és elképzelt idill volt. Ami nekem soha nem lesz, soha.
3: az esetek 90%-a.
Nyolcvanon túli idős néniken és bácsikon hajtottam be azt a nyűves ötezer forintot, amiből ezer ötszáz a cégé. Amit ők tettek rá. A legtöbbször sírvafakadtak a telefonba, hogy segítsek rajtuk. A legenyhébb ez volt: "Kedveském, ény nyolcvan éves öregasszony vagyok, ez engem nem érdekel. Megfáradtam, beteg vagyok. Nem érdekel. További jó éjszakát"- és letette. A legembertelenebb azon eset volt, amikor a néni közölte, hogy a férje ( akin be kéne hajtanom a pénzt) magatehetetlen beteg, ő ápolja, de nem tud fizetni, mert elfogyott rég a nyugdíjja, drágák a gyógyszerek.
Köszönöm, Balázska meghajol, és legszívesebben leöntené magát benzinnel, és mosolyogna, ahogyan a bőre felhólyagosodik, a haja pillanatok alatt leég, majd a szeme kipattan, elpárolog, az ínai elszenesednek, a térde megrogy, és koponyavigyorral elterül, amint már a hús is megfeketedve válik el a csontjaitól.
Hazajöttem. De minek? Vár engem itthon valaki? Hiszen egy híján egyedül vagyok, nincs aki most vígasztalna. Mondjuk miért lenne? Lepereg. Minden lepereg, máshogy nem bírom. Az egyedüllét, az az, ami fáj, de még ezt is elviselem. Egy ideig. Úgyis megtudja mindenki, amikor már nem viselem el. Mert akkor utaztam el. Messzire.
Most csak blogolok, és tessék, Ratzkha, kiöntöm, mert jócskán kiborult. Tulajdonképpen ez hülye szó, mert nem borult ki, csak a környezete telítődött fel, és a felszínen lebeg az a bizonyos bili. Ami lassan megteleik.
De elég ebből. Mosolyogjunk, éljünk, igyunk, fogyasszunk!
"Addig lobogj csak kicsi gyertya,
Harsogjatok csak égi villik,
Örvendezzél derék világ,
Te meg vagy váltva tudniillik."
posted by Dreamer at 8:59 PM
0 Comments:
Post a Comment
<< Home