felejtés bére

Ismét elfelejtettem elhozni a floppy-t. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy már nem is fogom. Így kénytelen lesz beletörődni, Kedves hölgyem, hogy kimarad életem három napjának történéséből, legalábbis így, írott formában. De nem ez az egyedüli döntésem, habár azokat leírtam otthon, minek élvezetétől (?) meg kívánom fosztani. Így azért mégiscsak kénytelen leszek tálalni egyet s mást.
Mondjuk azt, hogy visszatérek a gyökerekhez. No, elég "hiúság" ezt az öt-hat hónapnyi blogolást folyamatnak venni, de azért megfigyelhetőek szakaszok. Először írtam neked és magamnak. Aztán nektek és magamnak. Nos, lesz egy harmadik szakasz, amikor ismét neked és magamnak valamint magamnak írok. Neked: mint régen. Magamnak: merengek. Magamnak: siránkozom. Ilyen egyszerű. No, persze, soha nem fogom előre elárulni, kinek is szól emez itten és milyen vegyítésben. Nem fogok üzengetni, vagy- minő bűn- egy egész postban válaszolni.
No, persze, kijátszom magamat is, az a legfőbb szabály, hogy nincs szabály. Se levélben, se blogban, se életben. Csak magunk alkotta morális és erkölcsi korlátok, keretek. Jók is azok.
Tehát fogok üzengetni, csak megfelelő köntösbe bújtatva, ügyesen. Sorok között.
Nagy a lendület, sok a gondolat, tördelnek a bekezdések. Mint friss hó, a talpad alatt, vagy rianó jég. Így szánkáznak a villámok a kicsiny buksimban, s vájnak barázdát abba a szürkés péppbe, mit oly szívesen fogyasztanál. De az anrdoidok nem esznek agyat, ugye? Hmm, akkor te egy kiborg vagy. Egy zombi kiborg. Huhh, vajon melyik eszement (mármint rajtam kívül) szólítaná így a Kedvesét? Ehe, nem vagyok normális, tudom is én..
Ma végre aludtam. nyugodt, jó álmom volt, igaz, kissé debil. De ne szaladjunk előre.
Álomnapló, no.1:

-Harcoltam. Sűrű sötét volt, és zárt térben voltam valakivel, aki ártani akart nekem. S szemünkre nem hagyatkozhattunk, fülünk és megérzéseink irányítottak. Megprópáltam halkan lépni, de nehezen ment, és ő is így tett. Végül, ravaszsággal, legyőztem őt. Földre vittem, és megadta magát. Ebből aztán egy világot megnyerő játék lett. Építettek mindenhol pályákat, amikben vaksötét volt. Két csapat küzdött, s ha az egyik szemben álló fél megérintette a másikat, akkor amaz kiesett. De csak ujjheggyel lehetett "kiejteni". Ebben a frissiben alakult sportágban én lettem a világon a legjobb. Jó álom volt. Csak az volt már rossz, hogy olyan tornákat szerveztek, hogy mindenki ellenem, de úgy is győztem.

Álomnapló no.2:

-Nem nagyon emlékszem a mai adagra, de azt tudom, hogy gyerekem volt. Valamiért eszement módon nyargaltam a babakocsival, és majd kiborítottam a kicsit az útra..De ez volt a kisebbik gond. Édes csemetém három nap alatt megnőtt, és tök úgy nézett ki, mint a Szabi, és úgy is viselkedett. Na ezt add össze! Az öcsém lett a gyerekem. Ráadásul az Árpádhíd-Béke tér környékén sétálgattam, ahol vonat út volt, meg patak..Természetesen a valóságban egyik sincs.

No, ennyit agyam kanyargós útvesztőiről. Ojjé, üköm! Ojé! Nyert az Arsenal, és csak rajtuk múlott, hogy nem ismét hét góllal, hanem csak kettővel. Igaz, volt két kapufa is, de végre! Magabiztosan játszott a csapatom. Igen, az ÉN csapatom. Végre nehéz helyzetben vannak, és nem "eevesztik" az előnyt, hanem megszerezhetik! Nem játszanak hiba nélkül, nem tűnnek legyőzhetetlennek. Mindenhol vannak gyenge pontjaik, de most szimpatikusabbak, mint valaha! Ja, és azt hiszem, kezdem megkedvelni az olasz focit is. Meg rühelni a Juvét. Forza Milano (és mindkét csapata)!
Meg persze Fiorentina, a már annyira szép a városuk.
Kár, hogy nincs magyarországon olyan csapat, akinek tiszta szívvel szurkolhatnék. Nem azért, mert a Fardika gyengélkedik, hanem mert..nincs és kész. Mindent elpuskáznak, amit csak lehet. Hmm, lehet, hogy valójában nem a magyar focit, hanem a magyarokat utálom? Van benne valami.