A vonzás szabályai

Ez jó. Olyan, mint mikor leveleket fogalmazgatok magamban. Amikor meg sor kerül az írásra, mindegyik fajta-féle változat értelmetlennek, és szarnak tűnik. Most is így vagyok vele. Majdnem otthon maradtam, és elbújtam egy sötét sarokba, hogy ne találjon rám senki. Nem akartam embereket magam körül. Kitaláltam, hogy központozás nélkül fogok majd egy aféle "rejtjeles" bejegyzést írni. Kétértelmű legyen, és mindenki találjon magára, értsen félre, és vesszen velem össze jól. Az olyan jó lenne.
Meg arra is gondoltam, hogy kertelés nélkül leírok mindent, a "nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" elvhez hűen. Akkor aztán olyasmit írhattam volna le, hogy pl.: az én kudarcomnak érzem azt, ami nem is az enyém, ám mégis magamat okolom érte. Amit most nem érthet senki, pedig így van. De kit érdekeltek ti. Jelen esetben engem ugyan nem. Nem mondhatnám, hogy alig várom a mai színjátszót. Valahogy ma nem hiányzik senki sem. Nem ellenkeznék az ellen, ha ma csa a saját bamba képemet látnám a tükörben. Ugye, otthon anyám nem lesz, Szabolcs meg..ki tudja? Mintha nekem élnének. Magányt keresek?
De kit érdekel?- így érzem most magam. Tulajdonképpen levelet kéne írnom róla, de nem fogok. Erről beszélni kell, de nem most. Hogy venné ki magát? Különben is, várom a postást/nénit, hátha, de nem. Sebaj, én írok tovább, akár itt, akár ott. Ha egyedül lennék ezen a kurva földön, akkor is írnék. Magamnak. Mint majdnem mindig.
Egy kicsit szomorú, hogy az elmúlt fél évben csak egyvalakihez voltam teljesen őszínte. De nem baj, jó ez így. Tartsuk meg szokásomat, akkor biztosan jobb lesz.
Fene a hangulatváltozásaimba. Ma felszáll egy haver a metróra, de észre sem vesz. Eszméletlen, milyen tompák az emberek. Felkelek, hogy köszöntsem, erre gyorsan leszáll, még abban a megállóban. Leszállok én is, mert undorodom. A lapos pillantásoktól. Néha azon ábrándozom, hogy el kéne vonulni egy hegyre, egy fakunyhóba. Csak ne nekem kelljen megépíteni, mert biztos összedőlne. El az emberektől, el mindentől. Ott éhen veszni volna jó.
Verset kéne írnom, novellát kéne írnom. Csak ugyanaz a nóta, mint itt. Jól kigondolom, és rossz lesz. Az utolsó írásom is rossz lett. Alig van olyan, ami tetszik, talán kettő. Persze, a többieknek majdnem mind, de ők nem látnak mögé.
Kezdek hinni neki. Nem tud beszélni. A szemei beszélnek, s a mozdulatai. "Ott van a város a szemedben". Meg a híd, a fények. De hiányoznak a szavak. Helyette bugyután nevetgélünk a semmiről. De nem baj, erre volt szükséged. Nekem is.
Még mindig rosszul vagyok.
Az bánt a leginkább, hogy nem lehetek "leg" semmiben. Se kártyában, mert vannak, akik jobbak. Se szerepjátékban, mert nagyon sokan vannak, akik jobbak. Se semmiben. Ez nem jó, nekem valamiben a legjobbnak kell lennem. Talán az volna a legbölcsebb, ha sutba dobnék mindent, és bezárnám egy szekrénybe. Az összes szerepjáték alapkönyvet, újságot, dobókockát, kártyát, barátot. Vajon mennyi mindent veszítettem, hogy ezeket még nem dobtam el? Ilyen maradok örökre.
Nem hiába másoltam be azt a dalszöveget.
Nem hiába csapódnak a bekezdések, összefüggések nélkül. Mi lesz ma? Undorodva, és undokul bántok meg valakiket? Nem lenne nagy baj, de később bánnám. Bele nem halnék. Elvesztem a motivációimat. Nem akarok live-ot szervezni. Mert a másikam is elveszti. Nincs időpont, nincs helyszín, helyette van sok gond, nincs idő. Idő. Az kéne nekem még.
Nem tudtam kialudni magam, hülyeséget álmodtam. Az a legnagyobb gondom, hogy nem érek haza a Yu-Yu-Hakushora. Pedig sok miatt szomorkodhatnék. Hiányzik egy "mélyebb" beszélgetés.
De nincs hely, nincs idő, van fáradtság.
Undor.
Életundor.
Hagyjatok magamra. "Bíztatóm valál".
Nem akarok írni.
Élni. Akarok. Szeretnék. Talán.