Káin magányossága

Lassan kapizsgálom. De mégsem. Nem tudok napirendre térni az elmúlt hónap felett. Az október gyötrelmes volt. A szeptember is, talán. Azt hiszem, talán nincs is annyi gond, probléma körülöttem. Magam vagyok a probléma.
Az elmúlt két hónapban jelentősen, sőt, látványosan épültem le. Ez természetesen szellemileg értendő, fizikailag már két éve a mélyponton vagyok (akkor mozogtam utoljára, meg is látszik). Motivációt vesztettem, és keserű lettem. Halk, lassú. Ellenséget keresek, és mérhetetlen önsajnálatot gerjesztek. Mondvaicsnált, és valótlan hibákat vetítek ki másokra, "Világvége hangulatot" teremtek. Vajon miért? Analizáljam magamat? Mi elöl bújok, miről mondok le? Miről akarom meggyőzni magam? Mi az, ami nem enged továbblépnam? Mi gátol? Miért nem tudok örülni enneo az életnek? Miben hiszek? Miért?..
Ó, eszembe jutott, hogy mitől féltem, amikor bekötötték az internetet. Hogy nem fogok offline blogolni, s az ilyeneket ki fogom tenni a falra, ahol rólam olvashhat a névtelen nagyérdemű. A hallgatag, pösze kislány, az éretlen érettségire készülő, a tudálékos, a gyötört, a..az akárki. Nesztek. Mazochizmus rulz.
Fáj a hasam, sok szart összeettem.
Lelkiismeret furdalásom van, lassan 24 éve. Minden vélt és valós sérelemért. Nagyon sokra emlékszem. egyszer boszilány (lelkiismeret furdalás, amiért otthagytam Firenzében. Én is ott maradtam, egy szökőkutas udvarban) rácsodálkozott, hogy mennyi mindenre emlékszem vele kapcsolatban. Igen, így van. Vele- és majd´mindenre tisztán. Amit fontosnak tartottam. Persze, Őt fontosnak tartottam, egy ideig. Nagyon sokat köszönhetek neki. Vagy Csiga? Őt sosem tartottam fontosnak, ő csak elindított az úton. Talán ő tett felnőtté, habár nem is tud róla (ez komikus egy bizonyos szinten). Azzá a felnőtté, ami most vagyok. Talán inkább egy copfos kislány, de inkább gyerek. Nyafogok, és generálom önmagam, azaz a problémát. Miközben rettentően okosnak tartom maganm, holott buta vagyok. Összelopott tudás magot tartok, abból is keveset, és torzat. Mindenre azt modnom, hogy "tudom"? de valójában lófaszt se tudok. Talán az irigység mondatja velem, de inkább az, hogy ha kimondom, hogy tisztában vagyok vele, akkor abbahagyják a magyarázatát és nem kell szembesülnöm azzal, hogy rajtakaphatnak önnön gyengeségemen.
Igaziból, bármennyire is vágytam rá, mégis bekebelez a magány. Roppantúl egyedül vagyok itt bent. Minden nap fantáziálok, hősökről, akikben magamat látom. Egy helyről, ami az enyém. Gillzről, folyton körülötte táncolnak a gondolataim. De itt bent, ahol csak magamnak vagyok. Valószínűleg a lakásom ennek a legjobb metafórája, hogy megértsd (légy bár a nyafogó, vagy a "Kis Rohadék"). Szóval itt van a lakásom. Félig berendeztem. Sok minden hiányzik, de lakható. Sokan megfordultak itt: Áfi, Miriel, Cica, Gréta, Blint, Cica élettársa, Rhilen, Khamul.
Anyám, Péter, Szabolcs, Apám, Nagyanyám, Adica.
Ratzhka, Ring, Ery, Esgal, Icke, Narb ( akit nagyon szép lánynak tartok, egyébként, de még sokakat..Miriel, Áfi, Brigi, Gillz, per pill)
Ági
De senki sem maradt itt. Nincs növény, nincs poszter, nincsenek könyvek mind, amiket szeretek. le kell rohannom a könyvekért.
De többségében üres minden, csak én vagyok és a kosz, rendetlenség. Senki más nem lakik itt, csak én.
Amikor Zsófinak, volt osztálytársamnak, ecseteltem az ábrándjaimat, már akkor tudtam, hogy soha nem lesznek igazak. Romantikus vagyok, és idealista bolond. Amikor szeptemberben elmondtam, mit tartok a színkörről, akkor tudtam, hogy alig fog valami is változni. Így is lett (teszem hozzá: a Cohen alapú foglalkozások jobbak lettek). Amikor elköltöztem, akkor nem tudtam aludni, majd´ sírtam (J.A.?), de semmi. Persze, szomorúság über alles, de az csak múló állapot.
Nagyjából ilyen vagyok belülről. sok barát lenyomata, sok emlék, idea lenyomata, mégis, csak vendégeket fogadok magamba, a pszichémbe, ők midnig távoznak onnan.
Ági
Hol vagy te a káosz közepén? Ki vagy, hogy mindig veled táncolnak a gondolataim? Mit tehetnék még? Mindig ezen rágom magam, hogy mit tehetnék még érted, veled. Hova juthatnék még el. Mit remélhetek, mikor hagysz el, meddig tart ez még. Idealista lehetek, merjek hinni?
ebbenj az esetben biztos vagyok. Követem a régi ösvényt, s követem a végsőkig. S azt te szántod az élet erdejében. Ha kívánod, lezárod, hogy megint bolyongjak a sűrűben. Téágy kedved szerint. Meddig tart majd ez a dagonya. A nem tanulásom. MKeddig fogunk görcsösen, magunk elöl menekülve egymásba kapaszkodni? Mennyire könnyűek, avagy nehezek a szavaid? Medddig mersz elmenni?
Meddig merek elmenni? Lelkiismeret furdalásom van sokszor, miután kimész az ajtón. Legtöbbször azért, mert kimész az ajtón. Önző módon nem akaorm, hogy kimenj. nem akarom, hogy hazamenj.
S miután elmentél, vajon mire gondolsz?
S miután elmentél, hogyan gondolsz majd´ vissza rám? Elmész-e egyáltalán?
Mikor unod meg?

Miért nem megyek fogorvoshoz, miért nem jelentkezek be, miért nem rendezem a hivatali ügyeimet, miért nincs jobb állásom (most már élvezem a jelenlegit), miért nem merek.
Miért nem mosogatok el.
Miért nem lesz semmi a terveimből.
Miért vagyok olyan nyugodt, miért vagyok beletörődöm? Tulajdonképpen egyensúlyban élek. Szilárd talajon állok, cska az a gond, hogy közben potyognak a repülők.

Azt írtam korábban, hogy teljes az életem, és minden más csak akadály, nem fontosak. Milyen irónikus, micsoda önámítás. Sejtem, hogy generációmon belül rettenetesen sok ilyen van, mint én. De nem, mégsem. Még szerencsés vagyok. Csak az a különbség, hogy én a nagyvilág elé tárom.

A LEGELSŐ postban( több, mint egy éve) megírtam a blogolásbeli alapelvem. Úgy nincs értelme, ha köntörfalazok és nem írok le mindent. Csak egy téma van, amiről nem írok, amit nem említek, és ehhez is tartom magam. Most olyan "én megmondtam" kedvem van, de ez is csak azért, mert hihetetlen mrétékű szeretethiány és elismertség-hiány halmozódott fel bennem. Szülői részről iylet nem kaptam. Baráti részről csak rettenetesen ritkán (egy gól után, ha őszinte akarok lenni, általános iskolában, mikulás kupán. Az örök ellenfél ellen, tekintve, hogy nem bírtunk egymással, félpályáról rúgtunk üres kapura. Én voltam az utolsó, a mindent eldöntő gól rúgója).
Szegeden, egy jelentéktelen díj. Egy smemilyen, bagatel kis díj az egekbe röpített, egy szubjektív, más ember által kiharcolt díj.
Ági egy odavetett, semmitmondó bókja. Egy vallomás a sötétben.
Ezekért élek? Vajon mennyit adtam én? A barátoknak, a társaknak, barátnőknek, munkatársaknak? Mit adtam ÉN nekik, ÉN, a Balázs, az álmodó, a holdkóros?

Szeretek lelkeket ápolni. Ha valaki terhén enyhíthetek, az nekem jó. Megnyugvást ad, apró illúziót, hogy tettem valamit. emberekkel akarok foglalkozni. De vajon csk azért, mert így velem foglalkoznak?

Hű, mennyi kérdésem van önmagamhoz. Azt hiszem, ezt a gyakorlatot is folytatom, és egyet sem fogok megválaszolni. De egy biztos: tartom magam ahhoz a kevés irényelvhez, amit anno, még nagyon-nagyon rég megfogalmaztam.
-Sosem csalom meg a Kedvesem
-Sosem kezdek olyannal, aki jár valakivel
- Ha meghalok, úgy akarok meghalni, hogy ne szégyeljem magam, a tetteim.
- Maradjak hű a döntéseimhez.
-Ismerjem be a hibáimat
-Maradjak szerény és büszke. Büszke, ez jó..

Azt hiszem, ezt már elszúrtam. Inkább az kellett volna, hogy legyek gátlástalan, nem törődöm, törtető, nagystílű, vak, bolond. Akkor több sikerem lenne, nem rágódnék magamban. Igen, azt hiszem, ez jobb lett volna.

Talán akkor ági is egy illúzióval többet tarthatna meg rólam.
Nem szeretek ennyit beszélni magamról. Megyek vissza, tovább romokba dönteni az életem, és mozizok.